Szóval osztja egymást az aktuális francia mozimarhaságban a francia meg a belga (akiről nem tudjuk, egyébként hova állna, ha a belpolitika lenne terítéken…). A magyar néző meg csak vidul. Egyrészt, mert a franciáknál nemzeti minimum – talán még az alkotmányban is szerepel az apró betűs résznél –, hogy a filmvígjáték lehetőség szerint legyen vicces. Másrészt azért, mert kacagva kérdezhetjük: ez nektek a nacionalizmus? Pedig az.
| Az egyik francia, a másik belga. Amúgy szinte kiköpött egyformák: sebesen szájaló, szerethető marhák. |
Tombolnak a nemzeti érzések a kicsike határvároskában. Az utálat ide-oda cikázik a csíkos sorompó két oldala között. Ám egyszer csak feltűnik valami egyszerre idegen – és közben mégiscsak közös kényelmetlenség (megengedőbben: lehetőség) –, az arctalan és általános (nem bamba és nem camembert) Egyesült Európa. 1993-at írunk, és meg kell nyitni a határt. Irtózat: ettől kezdve mindenhová befészkeli majd magát a bagettmorzsa belga földön, és gyümölcssörtől bűzlik majd a föld, a szent föld, amelyért Asterix küzdött.
Leginkább Ruben Vandevoorde (Benoit Poelvoorde) belga vámos fogja fel tragédiának a történteket. A franciagyűlölet hagyomány a családjában, a fiát is erre neveli, ha franciát lát, vörös köd telepszik az agyára, és olyan ámokfutásokat rendez, mint egy beamfetaminozott Louis de Funès.
És akkor itt jön a nagy csavar, egyenesen a dramaturgiai közhelyek duty free shopjából: Ruben húga titokban Mathias Ducatellel jár, a francia vámhivatalnokkal (Dany Boon). És ha ez még mindig nem elég: a közös Európa egy közös autóroncsba ülteti Rubent és Mathiast, hogy mobilegységet alkotva üldözzék a csempészeket. A drogos bűnbanda se tétlenkedik, igyekszik kijátszani a belga–francia együttműködést. Szerepet kap még egy vendéglő, annak bugyuta vezetője és rátarti felesége, helyzetkomikumok minden kiszerelésben, és persze pattog a ki- és beszólások verbálpingpongja az egyre virtuálisabb határ mindkét térfelén.
Szóval aki elmegy erre a filmre, garantáltan ki fog kapcsolódni, bár sok új szemponttal nem lesz gazdagabb, már ami a nyugat-európai etnikai izmozásokat illeti. De hogyan is lehetne? A film alapján úgy tűnik, amennyiben a franciák lerohannák és feldúlnák Belgiumot (ha az nem esik szét addig magától), csak akkor tűnne fel, hogy ki az ellenség, ha közben a Marseilles-t dúdolnák, vagy Edit Piaf-egyveleget énekelnének. Mert amúgy szinte kiköpött egyformák: hevesen grimaszoló, sebesen szájaló, francia anyanyelvű, szerethető marhák.
(Finánc a pácban, színes, feliratos, francia vígjáték, 114 perc, 2010. Rendezte: Dany Boon. Forgalmazó: Budapest Film.)
mno.hu – Szathmáry István Pál