Ha már Jurassic Park, akkor maradjunk még egy kicsit a dínóknál. Az emberi elme gyarlóságainak hála régen kiment a fejemből, melyik filmet láttam először életemben.
Abban azonban teljesen biztos vagyok, hogy az Egymillió évvel ezelőtt volt közülük az egyik, ami ebből az időszakból emlékként megmaradt bennem.
Voltak benne dinoszauruszok, harcok, halandzsanyelv, hajszínek szerint szeparálódó törzsek, óriáspókok (na jó, csak egy), és egy filmzene, ami azóta is az egyik kedvencem. Azaz minden, ami egy gyerek számára maga volt a mennyország. Kismilliószor láttam videón; bambán néztem végig újra és újra ezt a mai szemmel legfeljebb csak viccesnek tűnő mozit, és soha nem tudtam megunni. Nem sokat értettem ugyan a szereplők motivációjából, a cselekményből vagy a szerelmi szálakból, de különösebben ez nem is érdekelt. Hiszen tele volt az egész trükkökkel és szörnyekkel és idegenül ható helyszínekkel, és nekem csak ez számított.
Aztán, persze, később jöttek az újabb és újabb filmek, történetek, mesék, és erről a paleontológusok rémálmának számító nonszenszről lassan elfeledkeztem. De valahol a tudatalattim mélyén midig is ott lappangott, mint valami nosztalgikus emléklenyomat a múltból. És amikor néhány évvel ezelőtt, teljesen megmagyarázhatatlan és érthetetlen okból hirtelen a film újra eszembe jutott, azonnal nekiálltam, hogy felkutassam ezt a kölyökkori kedvencemet. Természetesen nem emlékeztem a címére, a szereplőkre, a sztorira, csak néhány felvillanó képre és pár rövid, összefüggéstelen jelenetsorra.
Ám ennek ellenére nem tartott szinte semeddig, hogy nyomára bukkanjak. És meg kell mondjam, ha a Jurassic Park esetében nosztalgia-faktorról beszéltem, itt az a film megtekintése során sokszoros erővel, hatványozottan tört elő, gyerekkori emlékek és benyomások kavalkádjának álcázva magát.
Utólag belátom, mindegy is volt, hogy a történetre nem emlékeztem, mert abból felnőtt fejjel sem nagyon lehet kisilabizálni túlságosan sokat. Van nekünk egy Tumak nevű ősemberünk (John Richardson) a sötét hajúak durva és erőszakos törzséből, akit a főnök (aki mellesleg az édes apukája is) egy viharos éjszakán alaposan megruház, majd annak rendje és módja szerint el is takarít a bandából. Főhősünk ezek után kénytelen magányosan nekivágni a veszélyes pusztáknak, ahol különféle borzalmas lények lesnek rá minden szikla mögül. Ám a szerencse mellé szegődik, mert hamarosan találkozik egy másik, csupa szőkékből álló törzzsel, ahol sokkal rendesebben bánnak vele, mint a korábbi társai. Minden szép és jó egy darabig, de idővel szeretni való hősünk balhés természete megmutatkozik (amire egyébként kizárólag azért van szükség, hogy a cselekmény elmozduljon a holtpontról), így hamarosan innen is száműzik.
Ezúttal viszont nem kell egyedül nekivágnia az ismeretlennek, mert vele tart Loana (Raquel Welch), akinek legfőbb jellegzetessége egyrészt, hogy irtó szőke*, másrészt meg az egész film alatt rendszeresen meg kell menteni különféle bestiák és teremtmények karmai közül. De hát mit is várhatnánk, ez a film a hatvanas évek szörnyszülötte, így nem illik neki szemrehányást tenni.
Némi kalandozás után aztán visszatérnek a sötét hajúak törzséhez, ahol Tumak főnök lesz, Loana pedig mindenkit megtanít arra, hogyan lehet bárkiből olyan szőke*, mint ő maga. Természetesen a két jövevény nem mindenki szívébe lopja be magát, így hamarosan őskori ármánykodás veszi kezdetét, ami idővel a két törzs közti csatához és egy vidám vulkánkitöréshez vezet. Na jó, ez utóbbinak nincs semmi köze a torzsalkodáshoz, de attól még van van az is! És a film végkifejletét látva el kell ismernünk, hogy egy epikus csatához igazán jó kiegészítőnek számít egy épp kitörő vulkán, na!
Mint mondtam, ez a hatvanas évek. A vetített hátterek, valamint a felnagyított teknősök és gyíkok viccesek, a kép annyira tiszta, mint egy két hetes pocsolya vize, a modellek mozgása pedig darabosabb, mint egy rosszul összekatyvasztott vaníliasodó. És ennek ellenére nem nézhetetlen. Senki ne értse azért félre, az egésznek megvan a maga ZS kategóriás hangulata és bája, viszont cserébe kapunk egy olyan kalandfilmet, ahol nem a mostanában ezerszer látott sablon forgatókönyv alapján követik egymást a kiszámítható jelenetek. Világos, hogy az ősember-dinoszaurusz kombináció filmen való ábrázolása önmagában is megmosolyogtató, viszont jobban belegondolva nem sokkal nagyobb baromság ez, mint a modern kor emberét összeboronálni az őshüllőkkel a Jurassic Parkban.
A bajba jutott dáma és az őt megmentő daliás, hősies férfiú mítosza működik anélkül, hogy a szereplők egyetlen értelmes mondatot váltanának egymással (a film alatt többnyire random szavakkal és bugyuta hangsorokkal kommunikálnak a karakterek), miközben a film folyamatosan ontja ránk a szeleburdibbnál szeleburdibb helyzeteket és lényeket. Buliban, társaságban, a jó hangulat növelése érdekében nem egy rossz választás pont ezt a filmet elővenni, még ha egyesek ódzkodnak is egy ötven évvel ezelőtt készült mozitól.
Meglehet, tényleg csak a nosztalgia beszél belőlem, amikor erre a filmre pozitívan tekintek. Annyi bizonyos, hogy elfogulatlannak semmiképp nem nevezném magam. Ez volt a gyerekkorom. A gyerekkorom legeleje. Hogyan is lehetnék hát elfogulatlan vele szemben? Az Egymillió évvel ezelőtt valamennyi butaságával és abszurditásával együtt hozzám hasonlóan sokak szemében igazi klasszikusnak számít, és az értékéből nem vesznek el semmit a hosszú évtizedek.
Ó, apropó értékek! Akad itt még egy nyomós ok, amiért a ma filmfogyasztói számára sem teljesen ostoba ötlet rááldozni az időt erre a mozis őskövületre!
Bezony! Raquel Welch és Martine Beswick ugyanabban a filmben! A kor két megabombázója külön-külön sem megvetendő látvány, és az igazat megvallva együtt sem mutatnak éppen gyengén. Lehet persze mondani, hogy alávaló szexista patkány vagyok, de attól még a tény az, hogy a két hölgy tenyérnyi prémekbe burkolt habteste alighanem a 60-as években is legalább olyan nyomós indoknak számított a mozijegy megvételekor, mint amennyire nyomós érvnek számíthat mind a mai napig.
Jómagam az utóbbi ősemberlány mellett tettem és teszem le a voksom a mai napig. Hiába, no, már pár éves koromban is jobban tetszettek a gonoszok, mint a dögunalmas jók. Főleg, ha fiktív csajokról van szó. De kinek-kinek ízlése szerint, természetesen!
*A „szőke” jelentése ezekben a mondatokban természetesen „jámbor” akar lenni. Rossz az, aki rosszra gondol!
http://www.egyevazeletembol.blogspot.hu/ – A Flag Polgári Magazin partnere
