Az óriásölő színes-szagos, aranyos, bájos gyerekfilm. Menő rendezővel, 3D-ben. Se többet, se kevesebbet ne keressünk rajta, vigyük el rá a kölköket és kapcsolódjunk ki 114 percben (elrepül).
Az óriásölőben kellemesen csalódtam: nem vártam tőle semmit, és nem is kaptam semmit, semmi maszlagot, semmi sallangot a mesén kívül. Gyerekkorom egyik kedvenc történetének egy hibátlan mozgóképes feldolgozásával két órában visszarepítettek a varázslatok és a gondtalanság világába. Hálás vagyok, hogy remekül szórakoztam, és azért is, hogy sem a rendező, sem a producer nem cseszte el a mesét semmiféle egyénieskedéssel, flikk-flakkal.
Persze a trailer után már lehetett sejteni, hogy itt nem akarja senki újra feltalálni a spanyol viaszt, nem akarják újabb jelentésrétegekkel, egyéni alkotói vízióval, vagy bármiféle attrakcióval a felnőttek számára is feltétlenül vonzóvá tenni a filmet, mint ahogy azt pl. a kétféle Hófehérkénél a közelmúltban megpróbálták. Az óriásölő kapcsán azonnal látszott, hogy ez tényleg egy egyszerű mesefilm, bravúros látványvilággal, gyerekeknek. Lehetőleg minél fiatalabbaknak (én a 12 és 14 évest már nem tudtam elrángatni a wii mellől, hogy velem jöjjenek a moziba), vagy pedig a 30-on túli generáció szelídebb tagjainak (akik nem elsősorban az autósüldözésre, végtelen tárú gépfegyverekre, vagy erőszakra kíváncsiak), vegytiszta kikapcsolódásnak.
Belenéztem egy-két amcsi kritikába, úgy tűnik, páran hiányolják Bryan Singer (Közönséges bűnözők, X-Men – A kívülállók) zsenialitását, vártak volna valami csavart, valami egyénit, valamit, amitől a producerek első hallásra szívrohamot kaptak, aztán persze 
valahogy mégis moziba engedték a filmet. Hát kedves kritikusok, ébresztő. Túlontúl el vagyunk kényeztetve, és már az sem elég jó, ha valami elég jó. Nem kell mindennek filmtörténeti gyöngyszemnek sikerülnie, főleg nem kell semmiféle klasszikust húsig-csontig, szimbólumrendszerig szétboncolni és „korszerűsíteni”. (Az ilyesmit megteszik a modern színházak, nagyon helyesen).
Szóval végre egy mese, ami nem akar hülyének nézni senkit, ami végtelenül szimpatikus, igen, még a szereplők is. Végre igazán lehet drukkolni a JÓK gárdájának, mert Jack tökéletes pozitív hős, (már a Single man-nél megmondtam, h iszonyatosan szexi) Nicholas Hoult alakításában. Meglepődnék, ha valaha nagyon-nagy kaliberű színész lenne, de tisztességesen próbálkozik, és veszettül jól is áll neki a színészkedés. A királykisasszony (Eleanor Tomlinson) is üdítő, végre nem egy hisztis liba, hanem kedves, empatikus, emberi, és _emellett_ vagány. Ewan McGregor testőrében nincs semmi egyedi, de mégis telitalálat: Obi-Wan Kenobi kapott még egy jutalomfalatot, csahol is tőle rendesen. Nemes szívet írtak neki, a kötelező kötelességtudat mellé pedig még józan észt is és logikát, plusz néhány jó kis csatajelenetet, mi pedig gyönyörködhetünk az örömjátékában.
Ha a jók vegytisztán jók, akkor nem lepődünk meg: a rosszak is archetipikusan rosszak, árnyalatok nélkül, ahogy az egy klasszikus mesében illik. Az óriások libabőrzősen életszerűen vannak megrajzolva, undorító, bosszúszomjas, esze semmi lények, nem sajnáljuk őket egy pillanatig sem, mikor egy-egy elhull, max. röhögünk. Van még egy eszmei irányítójuk is, ezt a poént nem kéne lelőnöm, hogy pontosan ki ő… (de a trailerből úgyis kiderül, hogy Stanley Tucci a kettes számú örömjátékosunk a fedélzeten.) A poénról jut eszembe, plusz erénye a filmnek, hogy humoros a tálalás. Jókat lehet vidulni, pedig az akció feszes, van kiért-miért izgulni, és a feszültség is végig fennmarad, a legvégső pillanatig halvány ötlete sincs az nézőnek, hogyan lehetne ennyi rengeteg irdatlan monstrumot legyőzni.
Én legalábbis gyermeki aggodalommal néztem végig a filmet, azzal a visszafojtott lélegzettel, mint amivel az elbeszélői keretben a kicsi Jack hallgatta az ágyában apja felolvasásában a mesét az óriásokról. Az óriásokról, akik a felhőkön túli égi birodalomban élnek, és, ha újra megtalálják az utat lefelé, az emberek világába, akkor iszonyatosan nagy gondban lesz az emberiség.
Nálam jó 80%, emitt kevesebb: Imdb
rotten – filmdroid.hu
