Hogy milyen film az Acélember? Bizonyos tekintetben jó. Ez főleg akkor tűnik fel a nézőnek, amikor összehasonlítjuk az idei esztendő hasonló kategóriás alkotásaival. Ha így nézzük, a Feledést egy kevéssel, a Star Trek újabb résztét tucatnyi fényévvel veri, a Vasember harmadik epizódja pedig valahol a kettő között ténfereg.
Továbbá jó abban az értelemben is, hogy nem kíván többnek mutatkozni annál, ami. Egy látványos, szórakoztató, egydimenziós kikapcsolódást nyújtó mozinál, ami a rendelkezésére álló két és fél óra alatt mindent megtesz annak érdekében, hogy Superman újra a régi fényében tündököljön előttünk. Na, nem mintha valaha is elkényeztettek volna minket a filmesek a karakterről szóló jobbnál jobb alkotásokkal. A „cipőt a cipőboltból, szuper filmet szuperhőstől” elv nála valamiért soha nem akart a gyakorlatban megvalósulni, míg végül elérkeztünk addig a 2006-os szégyenfoltig, amit ma sokan úgy ismernek: Superman visszatér.
De mindez már a múlt. Hollywood, szokásához híven újra tiszta lapot nyitott, és útnak indított egy trilógiát, amiben a Warner stúdió reményei szerint végre fejőgépet tudnak faragni a leghatalmasabb ikonikus földi bálványból is. Superman pedig nem tétlenkedett, hanem megragadta a kínálkozó lehetőséget, és felröppent vele egészen a csillagos égig.
Viszont sajnos az Acélember másrészről egyáltalán nem egy jó film. Nem is lehet az. Így van ezzel minden egyes bevezető rész, kezdő epizód, első felvonás, és úgy fest, ez a mozi sem mentes ezektől a bosszantó, ám mégis kikerülhetetlen sallangoktól. Nem tudom, hányszor kell még végignéznem ugyanazokat a közhelyesen kiszámítható első, botladozó lépéseit és agonizáló önértékelési problémáit az éppen aktuális csodagyereknek. És különben is, ez az egész újraindítósdi egyszerűen nem működik. Miért érdekelne engem hirtelen a gyerekkori Clark Kent, amikor már korábban megismerhettük, milyen is a kész, teljes hatalmának birtokában lévő Superman? Mitől érdekesebb egy szárnyait bontogató, ügyetlen és gyenge valaki, amikor mindenki tudja, mire is képes valójában a figura, és egyre csak azt várjuk, hogy ezt a vásznon is láthassuk? Újra és újra végig kell szenvednie magát a nézőnek ezeken a kezdeti szakaszokon csak azért, hogy elérjünk addig a pontig, amit ismerünk és szeretünk.
A történet a megsemmisülés szélén álló Krypton bolygón veszi kezdetét. Itt megismerkedhetünk a csecsemő Superman szüleivel, továbbá a főgonosz Zod tábornokkal is, akit a csatlósaival együtt a planéta elleni ármánykodásai miatt arra a szörnyűségre ítélnek, hogy egy űrhajón a fajukat eltörlő kataklizmát mind egy szálig annak rendje és módja szerint éljék túl. Ez aztán a kegyetlen büntetés, nem mondom! Mi, az igazság bajnokai, a jó letéteményesei mind itt pusztulunk, de a közveszélyes bűnözőket azért megmentjük, pusztán azért, nehogy a cselekmény ellaposodjon.
De szerencsére nem ők az egyedüli túlélők, mert a szuperbébit is katapultálták a szülei a megsemmisülés előtt, aki így a Földön landolt, és akit ezután megtalálói gondozásba vettek. A gaz tábornok azonban nem adja fel, és hősünk után ered, mert a kölökbe a kedves papa beletáplált valami genetikai izét, amire a rettenetes hadúrnak roppantmód szüksége van. És… lényegben ennyi. Az Acélember nem épp acélos története, dióhéjban.
A rendező, Zack Snyder ezzel a mozival lényegében újraforgatta a klasszikus, Chistopher Reeve által jegyzett 1980-as Superman 2-őt. A főszerepet ezúttal Henry Cavill kapta, aki így utólag egyáltalán nem is tűnik rossz választásnak. Mellécsapták természetesen az elmaradhatatlan Lois Lane-t (Amy Adams) is, aki viszont a főhőssel ellentétben egészen egyszerűen elviselhetetlenül gyenge lett. Nincs egyetlen jelenete sem, ahol ne lenne ciki vagy az, amit mond, vagy az, amit tesz. Ez legfőképp a forgatókönyvírók számlájára írható, akik láthatólag elfelejtették, hogyan lehet egy női karaktert szerethetővé tenni. Vagy lehet, csak a riporterekbe tört bele a bicskájuk, nem tudom. Mindenesetre az a tény, hogy a figura megjelenése utáni első harminc másodperc végén már azért rimánkodtam, hogy hulljon a fejére egy több tonnás meteor és vonják ki végleg a forgalomból, önmagában is elég beszédes. A Zod tábornokot alakító Michael Shannon is főként ripacskodással veteti magát észre, de azért az ő esetében talán nem annyira vészes a helyzet.
Amiben viszont nincs hiány, az az akció. Úgy is mondhatnánk, majdhogynem túl sok is van belőle, mert a film harmadától mást sem látunk, mint robbanásokat, verekedéseket, lövöldözéseket, rombolást, pusztítást és kivételesen szép speciális effekteket. A harc mintha soha nem akarna véget érni, akár földön, akár levegőben tartózkodnak éppen hőseink. Felhőkarcolók, városnegyedek dőlnek romba, űrhajók röpködnek jobbra-balra, és nagy megelégedésünkre ez a vizuális orgia dominálja a film jelentős hányadát. Ezzel pedig – mondhatni szerencsénkre – háttérbe kerülnek olyan fölösleges és idegesítő elemek, mint a szerelmi szál túlbonyolítása (minél kevesebb Lois Lane, annál jobb) vagy a lelki tipródás a jó és rossz fogalmán. Superman ebben a moziban végre nem azzal tölti ideje nagy részét, hogy kitalálja, miképp védje meg az emberiséget az éppen aktuális veszedelemtől, simán csak megteszi azt, és kész. Kevés a dilemma, kevés a lelkizés, ami egyértelműen jó hatással van az összképre. Mindenki tudja, hogy Clark Kent jófiú. Minden szuperhős között a lehető legjobb. Ezért valóban nincs szüksége senkinek arra, hogy ezt párpercenként az eszünkbe vésse valami harmatos forgatókönyv.
Az Acélember ebből a szempontból is jól vizsgázott tehát akkor, amikor az akcióra helyezte a hangsúlyt, nem pedig valamiféle belső vívódásra, amire senki nem kíváncsi. Superman, mint karakter nem annyira érdekes, hogy a lelki gyötrődései bárkit is huzamosabb időre lekötnének. Őt azért szeretjük, mert jön a bajban, nagyon nagy pofonokat oszt ki a rosszaknak, és mindig kiáll az igazság mellett.
A Superman franchise újraindulása tehát meglátásom szerint egész pofásra sikeredett. Vagy úgy is mondhatnám, lehetett volna akár sokkal rosszabb is. Köztudott, hogy a forgalmazó a Batman és a Vasember mintájára trilógiát szeretne kanyarítani Clark Kent történetéből, ami azt jelenti, hogy a megfelelő bevételi mutatók teljesítése esetén számíthatunk a folytatásra. És nem kell túl nagy jóstehetségnek lennünk ahhoz, hogy nagyjából előre lássuk, mit is tartogatnak számunkra a forgatókönyvírók. A középső részben nagy valószínűség szerint felbukkan végre Lex Luthor, a záróepizódban pedig akár befuthat valaki komolyabb a főgonosz szerepére. Mondjuk Doomsday, teszem azt. De ez természetesen még nem több, mint puszta spekuláció.
Sztakó Balázs
Szerző a Flag Polgári Műhely tagja
