Ez nem is igazán meglepő, hiszen Amerika Kapitány valóban a műfaj egyik legnagyobb klasszikusa – a talpig amerikai hős, hazafi és mindenekelőtt bátor és talpraesett fiatalember, aki egyszerre számít szuperhősnek és szimbólumnak. Sötét korban, a második világháború csataterein indult el a dicsőség felé vezető rögös úton, hogy egyszer majd megérkezzen a mi világunkba, és ott igazi legendává váljon. De ne szaladjunk ennyire előre, inkább nézzük meg, hogyan sikerült ezt a mozivászonra átültetnie a készítőknek.
Mindenek előtt fontos leszögezni, hogy az Amerika Kapitány egy előzményfilm. Se több, se kevesebb. Ennek megfelelően nincs is másról szó benne, mint arról, hogyan vált a gyenge, aprócska, asztmás kölyökből, Steve Rogers-ből (Chris Evans) legyőzhetetlen katonává, aki aztán egymaga megnyerte a háborút és megmentette a világot.
A film lényegében a jól megszokott kalandokra épül. A gaz nácik Johann Schmidt, azaz a Vörös Koponya vezérletével szörnyű csodafegyverek kifejlesztésén munkálkodnak, amit már nem nézhetnek ölbe tett kézzel a jófiúk sem. Egy titkos program keretében elkezdik hát gyártani saját szuperkatonáikat, és természetesen Rogers lesz az első számú kiválasztott. Végül aztán ő is marad az egyetlen, de úgy fest, egymaga is bőségesen elegendő a nagy feladatra – leszámolni a Vörös Koponyával és rettegett csapataival, mielőtt azok lerombolják a bolygó összes nagyvárosát.
Azt hiszem, egy szuperhősös filmnek ennyi bőven elegendő alaptörténetnek. Sajnos azonban ennél a szintnél többet nem várhatunk el a későbbiek során semmilyen más téren sem. A főszereplő végtelenül egydimenziós karaktere hajszálnyi vastagságú mozgásteret kapott, aki, miután folyamatosan azzal szembesül, hogy alkata és egészségi állapota miatt egyre-másra utasítják el a sorozásokon, mást sem akar csinálni, mint harcolni a hazájáért. Miután pedig megkapta a lehetőséget, ki lehet találni: harcolni akar a hazájáért. Hozzá képest Bruce Wayne (Batman) vagy Peter Parker (Pókember) olyan multidimenzionális, több síkból álló, összetett és bonyolult jellemek, hogy szinte értelmetlen is az összehasonlítás. Ja, nem is, Amerika Kapitány a harci lázon túl szeretne még összejönni az egyetlen nővel, akivel egyhuzamban két mondatnál többet beszélt. Micsoda mélységek!
Mivel a korhatár besorolásra jobban kell figyelnie a filmeseknek, mint a sok millió elbohóckodott dollárra, ezért ne is várjon senki semmilyen realisztikus csatajeleneteket. Jobbára hősünk az ikonikussá vált pajzsával püföli az ellent, ami néhol egészen szórakoztató tud lenni. Ugyanakkor a lator Hydra katonái sem ártatlan, réten pipacsot szedegető kislányok pöttyös ruhában, mert ők meg lézerpuskákkal, óriástankokkal és lopakodó repülőkkel szállnak be az össznépi buliba.
Nekem nincs ezekkel semmi bajom. Nem zavar, hogy az amerikai zászló minden második snitten a magasban lobog. Egyáltalán nem gond, hogy a főszereplő kicsit bugyutácska, és az sem, hogy mindeközben szuperhős. Jópofa dolog a lézerpuska és a plazmaágyú. Természetesen nem vagyok ellenére némi csihi-puhinak sem. De vannak dolgok, amelyeket már jóval nehezebben vesz be a gyomrom. Példának okáért mindjárt kezdeném is a számomra talán legfájóbb ponttal: Amerika Kapitány kicsiny „elit” csapatával. Róluk azt kell tudni, hogy mielőtt hősünk dagadó mellizmait düllesztve berobbant volna a mozivászon közepére, jelentéktelen, tehetségtelken és feláldozható közkatonák voltak, akiknek a századát a Hydra csapatai rommá alázták. Ám miután valamilyen ismeretlen okból Rogers maga mellé veszi őket, hirtelen átalakulnak ők is legyőzhetetlen csodalegényekké. Akiket eddig szanaszét szedett az ellen, váratlanul legyőzhetetlenek és halhatatlanok lesznek, és gond nélkül elgyepálnak mindenkit. Egyszerűen borzalmas! Vagyis inkább kiábrándító. Miért kellett egyáltalán betenni azokat a fickókat? Pontosan az ilyen ostoba filmes eszközök miatt ábrándul ki az egyszerű, moziba járó néző. Én nem keresek egy Amerika Kapitányban realizmust… de ez egyszerűen már a röhej szintjét súrolta.
Aztán itt van még egy másik, szintén jól ismert probléma. A film végtelenül elkapkodottnak tűnik, és itt-ott érződik rajta, hogy az íróknak bizony komoly kompromisszumokat kellett kötniük ahhoz, hogy beleférjenek a rendelkezésre álló időkeretbe. A vége pedig kimondottan összecsapottra sikeredett. Főgonosz lenyom, világ megment, főhős eltűnik. Mindezt aránytalanul rövid időbe süllyesztve mondjuk ahhoz képest, amennyi ideig Amerika Kapitány különböző varietéműsorokban lépett föl, a háborús propaganda részeként.
De ahogyan azt már korábban mondtam, ez egy előzményfilm – a jövőre érkező Bosszú Angyalai (avagy Bosszúállók) felvezetője, és mint ilyen, egyszeri megtekintésre elfogadható. Semmiképp ne várjunk tőle sokat; ha előzetesen azt feltételezzük, hogy egy villámgyorsan felejthető, minimális agymunkát sem igénylő két óra vár ránk a mozi alatt, egészen jó nyomon járunk.
Sztakó Balázs
Szerző a Flag Polgári Műhely tagja