Kisképernyő vagy nagyvászon? Ma a televíziós sorozatok –és a televíziókészülékek– minden korábbinál nagyobb vetélytársat jelentenek a mozinak, hiszen az amerikai csatornák nem átallanak filmméretű költségvetéseket biztosítani egy-egy presztízsértékűnek (szánt) széria számára.
Mi több, minden magára valamennyit is adó színész igyekszik egy menő sorozatfőszerepet csípni magának – néhány évtizede, sőt pár éve még másképpen állt a helyzet; nem a főszereplő tette jelentőssé a produkciót, hanem fordítva. Így nyílt új, a korábbiaknál tagadhatatlanul fényesebb fejezet William Petersen, David Caruso vagy éppen Kiefer Sutherland karrierjében, még régebbre visszanyúlva pedig, így indult be Johnny Depp pályafutása. A tengerentúlon ugyanis a 21 Jump Street egy elég népszerű sorozat volt az 1980-as évek második felében, mi azonban hírét se hallhattuk. Ha csak feleannyira jó volt, mint a belőle készült film, akkor bánhatjuk.
A ’70-es és ’80-as évtized sikerszériái jobbára krimivígjátékok voltak, amiket ideális módon lehet egy egész estés mozivá konvertálni. A szupercsapat, a Starsky és Hutch vagy a Charlie angyalai könnyebben rezonálhatott a hazai tévénézőkkel, lévén bűnügyeik nem korlátozódtak a gimnáziumra és a fiatalkorú visszaélőkre – mennyivel könnyebb lenne a dolga manapság a 21 Jump Streetnek! Éppen annyira, mint a filmnek, ami két, harminchoz közeli, bénázó zsaruról szól, akik felelőtlenül és infantilisen állnak hozzá precizitást megkövetelő munkájához. A sármőr, tanulmányaiban gyengélkedett Jenkót (Channing Tatum) és az inkább eszével, semmint külsejével hódító Schmidtet (Jonah Hill) az eltérő, de ugyanúgy szélsőséges jellemük sodorta egymás mellé, és mivel nem csak viselkedésük emlékeztet egy tinédzserére, hanem a kapitányuk szerint külsejük is, a Jump Street 21. alatt tevékenykedő alakulathoz kerülnek, akik a középiskolai bűnözők leleplezésére szakosodtak, a beépülés módszerével.
Mivel a két főhős korántsem profi, nagyon hamar elszúrják a dolgokat, a kavarodás pedig igazán mulattató következményekkel jár. A Derült égből fasírt rendezőpárosa, Phil Lord és Chris Miller, illetve Michael Bacall forgatókönyvíró, aki a Scott Pilgrim a világ ellenért és a Project X – A buli elszabadulért is felelős, nem csak a szituációból adódó lehetőségekkel él dicséretes módon, de a más kor szülte eredeti sorozat, illetve az azt követő, még kevés változást hozó időszak egyszerűségének és a nagyon-nagyon mai iskolai viszonyok ütköztetésével is kiválóan gyártja a poénokat. A korábban a suli menőjének számított Jenko tudománya semmit sem ér a szenzitívvé és politikailag korrekté vált légkörben, ahol a látszat tíz perc alatt többször csal, mint az egész ’80-as és ’90-es években. A terep a geekeké (vagy ahogy magyarul mondani kell: ufóké) akik már nem is annyira kívülállók, szóval a kocka nagyot fordult, ami Schmidt számára igen kedvező fejlemény.
A 21. századi fiatal felnőttek (akik jobbára még a 20. század szellemében voltak gimnazisták) és a tinédzserek közötti, csaknem szakadékszerű különbségeket egyszerre szatirizálja és öleli magához a film, ami különféle kikacsintásokkal, a kábítószerezés egyszerre ijesztő és komikus ábrázolásával, az akciómozik ötletes kifigurázásával és számtalan haláli, szállóige-gyanús beszólással tarkítva válik az utóbbi idők legjobb vígjátékává.
Persze nincsen rózsa tövis nélkül: az alkotók R korhatáros bizonyosságukban nem fukarkodtak az erőszakkal sem, ami sehogy sem passzol a filmbe, és ez bizony nem sajátja a 21 Jump Streetnek, ha az utóbbi évek korhatáros komédiáit nézzük. A két főszereplő viszonylag egysíkú figura, pusztán annyi mondható el róluk, hogy egymás szöges ellentétei, bár az is igaz, hogy ehhez a fish-out-of-water sztorihoz ez is elég. Tatumra és Hillre nagyjából ugyanez áll: ők is elegendőek ahhoz, hogy a 21 Jump Street – A kopasz osztag működjön, s talán majd a folytatásban rágyúrnak kicsit kettejük olajozottabb működésére is. Ja, és még valami, ami frusztrál: a magyar címet továbbra se tudom megfejteni, de ez legyen az én bajom, elvégre az azonos forgalmazó műhelyében fogant Bővér szálló és Kalandférgek értelmét is csak hosszú évekkel később tudtam dekódolni.
