Van három okom arra, amiért szerintem érdemes megnézni a Délutáni szerelem című filmet. Az érvek külön-külön is megállnák a helyüket, de így együtt tényleg ütősek. Tehát. Az első a film írója és rendezője, Billy Wilder. A második a férfi főszereplő, Gary Cooper. A harmadik pedig nem más, mint az angyali Audrey Hepburn.
A történet Párizsban játszódik, ahol Monsieur Chavasse (Maurice Chevalier) viszonylag nyugalomban él és nevelgeti egyszem lányát, Arianét (Audrey Hepburn). Az egyébként csellista lány, aki 19 éves és a konzervatóriumba jár, nagyon érdeklődik apja magándetektív praxisa iránt, mert úgy véli, hogy nagyon romantikusak a feltárt történetek.
Chavasse legújabb ügyfele, Monsieur X (John McGiver) azt szeretné tudni, hogy amíg ő üzleti ügyben Londonban tartózkodik, Madame X (Lise Bourdin) vajon jól viselkedik-e? A válasz természetesen nem, és erre bizonyítéka is van a nyomoznak. Bár a képeken csak egy fátylat viselő nő látszik a hírhedt playboy Frank Flannagan (Gary Cooper) társaságában, a férj biztos abban, hogy a fotókon az ő hitvese látszódik. A férfi megfogadja, hogy rajtaüt a párocskán in flagranti, majd pedig lelövi Flannagant.
Ariane persze kihallgatta az egész beszélgetést, és elhatározza, hogy segíteni fog Flannagannek. Elmegy a Ritzbe, és még időben figyelmezteti a párocskát, hogy lebuktak. Mivel a felszarvazott férj a folyosón járkál fújtatva, mint a dühöngő bika, ezért Madame X csak azon az útvonalon távozhat, amerről Ariane érkezett. Az erkélyen át. Amikor a férj beront a szobába, Flannagant és a lefátyolozott nőt a kanapén találja.
Monsieur X (érthető módon) zavarban van, gyorsan távozik. De gyerek még az este, és Flannagan rámozdul a lányra, aki még a nevét sem hajlandó elárulni. Nem nagyon történik közöttük semmi, de a férfi másnap estére meghívja magához Arianét, aki nemet mond, mert túl késői az időpont. Végül a délutánban állapodnak meg, bár a lány nem bólint rá. Másnap azért csak felbukkan a Ritzben, csak hogy közölje, nem fogadja el a meghívást :]
Többször találkozgat a párocska, de nem alakul ki közöttük semmi érzelmileg komoly. Mármint ez a fedősztori. Ariane nagyon is tisztában van vele, hogy milyen is igazából Frank, ezért úgy tesz, mintha ő is… hát… nagy kanállal enné az életet. Először nem hazudik a férfinak, csak éppen úgy adja elő a történeteket, hogy azt máshogy is lehessen értelmezni. Például az apja a „férfi, akivel él”, Michel a zenész társa pedig a „férfi, akivel játszik”. Mindenesetre a románcnak vége szakad, amikor Frank hazautazik Amerikába.
Egy év múlva újra Párizsban találkozik a párocska. Az operában futnak össze, Ariane Michellel, Flannagan pedig egy friss hódítással van. A férfi először meg sem ismeri a „vékony lányt”, de amikor sikerül beazonosítania, akkor minden visszakerül az egy évvel korábbi kerékvágásba. Ariane ekkor már nem csak homályosít magával kapcsolatban, hanem hazudik is. Az apja aktáiban talált történeteket sajátjaként meséli el, csak hogy bebizonyítsa a férfinak, a kettejük románca neki is csak egy kis időtöltést jelent, semmi többet. Amikor észreveszi, hogy Frank kezd féltékeny lenni, akkor direkt tovább turbózza a történeteket.
Aki hazudik, az előbb-utóbb le is bukik. Ariane túlságosan is jó munkát végzett, Flannagan majd’ beleőrül a féltékenységbe. A török fürdőben összefut Monsieur X-szel, aki neki adja Chavasse névjegyét, mondván ő majd kiderít mindent a titokzatos fiatal lányról. Természetesen Flannagan még el sem hagyja a magánnyomozó „irodáját”, amikor apu már összetette magában az egész képet. Az öreg nem kezd el kiabálni, fenyegetőzni és erőszakoskodni, egyszerűen csak megkéri Flannagant, hogy ha nem szereti a lányát, akkor hagyja elmenni. Aki már látta a Casablancát, annak az utolsó jelenet valahonnan ismerős lesz picit.
A film hivatalosan vígjáték, de ez alapján még senki ne gondoljon durva, könnyfakasztó, robschneideres égésekre. Aki látott már ’50-es évekbeli filmet, az tudja, hogy ezek a történetek sokkal lágyabbak, kedvesebbek, aranyosabbak – hát a poénjai is ilyenek. Ami nagyon is helyén való, mert hülyén nézne ki, ha a pikniken mondjuk nem csirkecombot, hanem varázssütit majszolt volna Ariane…
Két dolog volt csak, ami zavart picit, ez pedig a főszereplők életkora. Mindkettőjüké. Ariane elvileg 19 éves, a film forgatásakor Audrey Hepburn 28 volt. Flannagan életkorát nem emlékszem, hogy említenék, de Gary Cooper 1901-ben született, és ha nála is elcsalnak (mínuszba) tíz évet, mint azt a párjánál tették, akkor is van közöttük majdnem 30 év. Már ez is sok lenne, de a képeken még többnek látszik a különbség. Ez mondjuk gyenge kifogás arra, miért nem működött a kémia kettejük között annyira, amennyire a történet megengedte volna, hiszen a Funny Face-ben Hepburn párja (Fred Astaire) még picit idősebb volt.
Ettől függetlenül a film nagyon kedves és aranyos, pont olyan, amilyennek Audrey Hepburnt gondoljuk, amilyennek a filmjei többségében látjuk.
A Délutáni szerelem tökéletes választás azoknak, akik nem nagyon ismerik még a korszak termését. Bár igaz, hogy ez a film talán nem annyira ismert, mint mondjuk Billy Wilder többi munkája közül egy-néhány (Sunset Drive, Sabrina, Van, aki forrón szereti, Legénylakás, stb.), de könnyűsége, laza eleganciája miatt nagyon gyorsan meg lehet szeretni. Női nézők fokozott veszélyben: Gary Cooper iszonyú fertőző!
Audrey Hepburnre jellemző, hogy egy-egy ruhadarabja ikonikus tárggyá vált, példáért nem is kell messzire menni, elég csak a kicsi feketét említenem, ami azóta is a nők ruhatárának egyik alap darabja. Ebben a filmben szerepel egy szintén Givenchy darab, amit ugyan nem szoktak a klasszikusok között emlegetni, de szerintem hihetetlenül gyönyörű!
Ezt viselte Ariane az operában, de valamiért egészben soha nem mutatták rajta. A színésznőnek egyébként volt ebből a fazonból egy fekete változat is, és igen, zöld vagyok az irigységtől.
Egyedül azon csodálkozom, hogy ezt a történetet eddig még nem modernizálták, pedig milyen magasan van a labda!
popkult.blog.hu
