Talán egyetlen olyan műfaj van a filmtörténetben, aminek rendszeresen terjesztik a halálhírét, de mégsem tud végleg elpatkolni.
Sőt, a western zsánere az ezredforduló után szívósan megragadt a mozivásznakon és – ahogy most Tarantino – kétévente kitermel egy-egy remekművet. Ezek közül ajánlunk néhányat.
Jesse James meggyilkolása, a tettes a gyáva Robert Ford (2007)
A legjobb kortárs westernek nem feltétlenül a csavaros történetmeséléssel vagy a szédületes akciójelenetekkel hódítanak; sokkal inkább a hiteles atmoszférával, a karakterekkel és a megkapó hangulattal. Ebben a versenyben az elmúlt tizenöt év egyik legkiemelkedőbb darabja az ausztrál Andrew Dominik háromórás filmkölteménye, a Jesse James meggyilkolása. A film egész egyszerűen olyan erős vizuális és akusztikai világot épít fel, amitől az az érzésünk lesz, hogy beleálmodtuk magunkat a vadnyugat világába – Nick Cave zseniális filmzenéje és Roger Deakins impresszionista filmképei nélkül persze nem jönne létre ez a hipnózis.
A legendás vadnyugati bandita (Brad Pitt) és az őt körülrajongó Robert Ford (Casey Affleck) ellentmondásos kapcsolatáról szól a film, pontosabban arról, hogyan jutunk el a film hosszú címében foglalt eseményig. Dominik filmje a legnagyobb klasszikusok közé tartozik: akinek volt szerencséje annak idején moziban látni, az soha nem fogja elfelejteni az élményt.
A félszemű (2010)
A Coen-testvérek tizenöt év után újra elővették a kalapból Jeff Bridges-t, aki A nagy Lebowski kultikus címszereplőjére erősen hasonlító iszákos és cinikus Cogburn szerepébe bújt. A félszemű (True Grit) a testvérpárhoz képest szokatlanul klasszikusra lett csiszolva: a tőlük megszokott posztmodern bűnügyi filmek (Nem vénnek való vidék, Fargo, A halál keresztútján, Az ember aki ott se volt) és szatirikus műfajparódiák (Ó, testvér, merre visz az utad?, Égető bizonyíték) helyett most egy igazán régi vágású, lassan kibontakozó westernt rendeztek.
Coenék megkapó filmje az apja gyilkosát kereső tizenéves lány (Hailee Steinfeld) és az örökösen morgó rendőrbíró (Bridges) barátságáról szól, az akciók helyett inkább a karakterek közötti kémiára helyezték a hangsúlyt. A félszemű tökéletesen adja vissza a régmúlt vadnyugat poros hangulatát, a fogatlan banditákat és szótlan vándorokat felvonultató filmbe remekül bele lehet feledkezni.
Fegyvertársak (2003)
Coenék mellett Kevin Costner is egy olyan klasszikus vonalvezetésű westernt tett le az asztalra az ezredfordulón, hogy néha az az érzésünk, mintha egy filmarchívumból előbányászott régi remekművet néznénk. A Fegyvertársak sokat látott, hallgatag marhapásztorai egy régi becsületkódex szerint élik egyszerű mindennapjaikat: amikor a gazdag földbirtokos terrorizálni kezdi őket, mint a szabadlegeltetés utolsó cowboyait, keményen odateszik magukat.
Costner filmjét átjárja az a típusú kérges férfiasság, ami a legjobb Clint Easwood-rendezésekre (Gran Torino, Nincs bocsánat) jellemző. A Fegyvertársak egyszerű bosszútörténetét csak a kissé kilógó szerelmi szál lassítja, de a filmvégi városi leszámolás pazarra sikerült: Costner bebizonyította, hogy nem csupán egy egyfilmes rendező, a Farkasokkal táncoló után is van élet.
A kelletlen útitárs (2014)
A kissé butácska magyar című The Homesman az utóbbi idők egyik legnagyobb meglepetése volt. A mélyen barázdált arcú Tommy Lee Jones második rendezésével is a vadnyugat embertelen prérijére tért vissza: első filmje, a balladai című Melquiades Estrada három temetése a déli határvidéken játszódott. A kelletlen útitárs igazi feminista történetet mesél el, ami lássuk be, a western műfajában meglehetősen ritka jelenség. A kietlen határvidéken magányosan tengődő Mary Bee Cudy-t (Hilary Swank) azzal bízzák meg, hogy három, a telepesek kegyetlen világába beleőrült asszonyt szállítson vissza a civilizációba. Az útja során belebotlik a szerencsétlen, kissé félnótás George Briggsbe (Tommy Lee Jones) aki, miután a nő megmenti őt az akasztófától, segítőtársának szegődik.
A kelletlen útitárs egy furcsa, gyakran egészen vicces barátságot mesél el, ami a két magányos ember között szövődik, olyan meglepő, sőt sokkoló fordulatokkal, hogy az embernek elakad a lélegzete. Tommy Lee Jones filmjére évtizedek múlva mint egy modern westernklasszikusra fognak visszaemlékezni.
Az ajánlat (2005)
Az utóbbi idők legbrutálisabb és mindemellett legballadisztikusabb westernje az abszolút határvidéken, Ausztráliában játszódik. A film kegyetlenül üres tájai tökéletesen közvetítik azt az érzést, hogy visszavonhatatlanul a világvégére kerültünk: a mindent ellepő legyek, a kiszáradt holttestek és a hallgatag őslakosok által lakott sziklák egy pokoli vidéket rajzolnak ki. A film egyszerű, szinte versként is rekonstruálható forgatókönyvét és a feszültségtől vibráló zenéjét is Nick Cave írta, a rendezésért az a John Hillcoat felelt, aki később az apokaliptikus hangulatot Az úttal szőtte tovább.
A három Burns-fivér közül kettőt foglyul ejt a határváros rendőrbírója, Stanley százados: az idősebb banditának, Charlie-nak (Guy Pierce) azt az ajánlatot adja, hogy öccse életéért cserébe ölje meg a hegyek között bujkáló pszichopata bátyját. A lassan kibomló, kegyetlen hangulatú film mégis tele van költészettel: ez az ellentmondásosság teszi az utóbbi évek egyik legjobb westernjévé.
Meek’s Cutoff (2010)
A hatvanas-hetvenes évek revizionista westernjei, mint a McCabe & Mrs. Miller vagy Pat Garret és Billy a kölyök lebontották a nagy amerikai mítoszt és radikálisan nekimentek a műfaj hagyományainak. Az anti-western különös műfajával később Jim Jarmusch kísérletezett sikeresen (Halott ember), az ezredforduló után egy másik amerikai függetlenfilmes, Kelly Reichardt folytatta a vadnyugat legendáinak kifordítását.
A Meek’s Cutoff a western egyik mára kissé elfeledett ikonját, az ismeretlen pusztában vonuló szekérkaraván mitikus képét dolgozza fel sajátságos formában. Reichardt a rá jellemző minimalizmussal dolgozza fel a három ekhós szekérből álló karaván oregoni útját: filmje nem az akcióra, hanem a telepesek elhagyatottságára koncentrál, szinte egzisztencialista kamaradrámává csupaszítja a zsánert. A gyönyörű képeken kibontakozó végtelen táj paradox módon a bezártság érzetét kelti: a Meek’s Cutoff provokatív lassúsággal, mégis hatékonyan adja vissza a korabeli telepesek számkivetettségét.
Börtönvonat Yumába (2007)
Ha valaki egy tökéletesen működő, ízig-vérig klasszikus westernre vágyik, annak leginkább a Börtönvonat Yumába való. James Mangold munkája nem akar több lenni, mint ami: egy jól működő, régi vágású western film a mai nézőknek. Elmore Leonard novelláját már az ötvenes években megfilmesítették, ezt az adaptációt dolgozta fel újra Mangold és csapata. A színészgárda tökéletesen lett kiválasztva: Christian Bale remekül működik makacs veteránként, ahogy Russel Crowe is brillírozik a stílusos bandita szerepében.
A sztori valóban egy novella egyszerűségével bír: Ben Wade-t, a veszedelmes banditát elfogják és egy kiválasztott csapattal a szomszédos városba viszik, hogy ott felrakják a 3 óra 10-es vonatra, ami a hírhedt yumai börtönbe viszi. A küldetés persze nem olyan egyszerű, amilyennek tűnik, hiszen Wade bandája a csapat nyomában lohol. Mangold filmje egy remekül összerakott, minden percében izgalmas western.
Bone Tomahawk (2015)
A western műfaja néhanapján frigyre lép tőle némileg távol álló zsánerekkel: az utóbbi időben például belefuthattunk westernbe oltott sci-fibe (Cowboyok az űrlények ellen) is. A zenészként és regényíróként is sikeres elsőfilmes rendező, S. Craig Zahler westernje a kannibálhorror zsánerével keveredik úgy, hogy a vadnyugati miliő egy pillanatra sem válik nevetségessé.
Kurt Russel egy kissé megfáradt sheriffet alakít, aki egy önkéntesekből verbuválódott csapattal a doktor feleségének megmentésére indul, akit elrabolt a hegyekben élő brutális indián törzs. Zahler filmje egészen a történet végéig klasszikus westernként működik, talán egy kissé dagályosan bontja ki az amúgy érdekes karakterek háttértörténetét. A film vége azonban egy olyan észvesztő darabolásba torkollik, hogy azt még Eli Roth is megirigyelné. A Bone Tomahawk a műfajok vadházassága ellenére meg tud maradni westernnek, ami vitathatatlanul inkább a horrorrajongóknak ajánlható. Nekik viszont nagyon, hiszen Zahler filmje a gyermekbetegségei ellenére is érdekes és eredeti marad.
Slow West (2015)
Tavaly egy másik debütáló rendező is a westernhez nyúlt: a skót John Maclean egy melankolikus hangulatú, helyenként kimondottan vicces filmet készített. A Slow West egy skót fiatalember történetét meséli el, aki a vadnyugatra utazik gyilkosság miatt menekülő szerelme után. A vadonban összetalálkozik egy savanyú fejvadásszal, Silian Selleckkel (Michael Fassbender), aki a fiú mellé szegődik, miután kiszagolja a könnyű pénz lehetőségét, hiszen Jay szerelmének a fejére vérdíjat tűztek.
A Slow West helyenként kimondottan a Coen-filmekre jellemző fanyar humorral és kiválóan összerakott látvánnyal működik, a rövid játékidő és a kompakt sztori miatt is kimondottan élvezetes.
Django elszabadul (2012)
A posztmodern műfajjátékok mestereként tisztelt Quentin Tarantino 2012-ben végre kedvenc zsáneréhez nyúlt, bár már a Becstelen brigantykban is kokettál a western motívumaival. A Django elszabadul a rendező ezredforduló utáni munkáihoz hasonlóan eléggé megosztotta a közönséget, hiszen az anakronizmusoknak ható zenékkel és a paródiát súroló jelenetekkel telepakolt film nem egy klasszikus western.
A film címszereplője Django (Jamie Foxx), akit a német származású exfogorvos, dr. Schultz (Christoph Waltz) felszabadít a rabszolgasorból. A fejvadászatból élő Schultz maga mellé fogadja Djangót, akiről kiderül, hogy született céllövő tehetség. Néhány hónap fejvadászás után felkeresik Django feleségét, a még rabszolgaként sínylődő Broomhildát, hogy megvegyék és felszabadítsák a szadista nagybirtokostól, Candie-től (Leonardo DiCaprio). A dolgok persze kissé félremennek, és elszabadul a pokol. Tarantino filmje talán kissé terjengősre sikerült, de a film végi akcióparádé kárpótol.
Lichter Péter
