Egy hétig kísértem, fordítottam neki. Andrzej Wajdával is készített interjút, amit én ültettem át magyarra. Megtaláltam az írógéppel lekopogott szöveget. Indigótól maszatos, kissé megsárgult másolatpapíron van, gemkapoccsal összetűzve. Kis híján négy évtizeddel ezelőtti szavak – Szalai Attila emlékezése.
Már nem emlékszem, hol jelent meg, ha egyáltalán megjelenhetett akkoriban ilyesmi a hazai sajtóban. Idézem az utolsó kérdést és a választ: „Azt mondta az imént, hogy ordító különbség van a közép-európai és a nyugati ember világa, világképe között. Kifejtené, mit ért ez alatt? Először is le kívánom szögezni, hogy nem az objektív társadalmi különbségekre, az eltérő lét- és munkafeltételekre utaltam, hiszen azokkal minden józan elme tisztában van. A gondolkodás tekintetében azonban akkora a különbség, hogy az adott objektív feltételekhez egészen másképp viszonyulunk. Vegyük csak a történelmet. A nagy nyugati nemzetek számára a múlt befejezett dolognak tűnik. Mondjuk egy francia „abból él”, hogy ők vitték végbe a világ leghaladóbb forradalmát.
Zárójelben teszem hozzá, hogy ezen a minősítésen vaskosan el lehetne azért vitatkozni. De most ez nem ide tartozik. Mi pedig – lengyelek, magyarok, szlovákok, csehek, ukránok, románok, környékbeliek – még ma is azon törjük a fejünket, hogy vajon jól tettük-e, amit tettünk, például a XVI. században. A hivatásos történészek kiütéseket kapnak a mi örökös „mi lett volna, ha” eszmefuttatásainktól. Márpedig mifelénk még mindig ez a fajta gondolkodásmód határozza meg a tudatot. Más szóval: a mi lelkünkben messze nem tekinthető lezártnak a történelem. Ez alól én sem vagyok kivétel: legkedvesebb olvasmányaim közé tartozik Lengyelország története, tucatszám állnak a polcaimon az ezzel foglalkozó könyvek. És minden este, elalvás előtt olvasok belőle egy kicsit. S vannak részek, időszakok, amelyeket újra és újra elolvasok. Nyugaton szinte nem hallani olyan beszélgetéseket, amelyek nálunk mindennaposak, akár esténként a konyhában is.
„De ha mi akkor nem úgy csináltuk volna, hanem így meg így, akkor nem itt tartanánk, ez meg az nem következett volna be… És a többi, és a többi. Két, három, négyszáz éves szálakon matatunk, de miért is? Mert folyvást a végtagjainkon érezzük őket, hozzájuk vagyunk kötve, akár valami marionett babák. Ezek mozgatnak bennünket mai életünk színpadán, ahová a súgó hangja is alkalmasint több száz esztendő távlatából hallatszik fel. A sors különös dramaturgiával áldott vagy vert meg bennünket a világnak e táján. Számos esetben jó régen játszottuk az első felvonást, amelyben megjelent az a közmondásos puska, amely a harmadikban el kell, hogy süljön, mert csak akkor kerek a történet. Tudjuk, hogy egyszer el kell sülnie – de hogy mikor, arról fogalmunk sincs. Pedig addig nem lehet lezárni a drámát. A múltat végképp eltörölni? Mit sem segít. Már Bulgakov megírta: a kéziratok nem égnek el. A nyugati ember világában senki nem akarta eltörölni a múltat, feldolgozták, megemésztették, s ezért jószerint le is tudták zárni. A folyamatos múlt nálunk nem csak nyelvtani fogalom. És ezt ők nem értik. Igaz, mi sem őket. Hiszen a történelemnek nem lehet vége, amíg ember él a földön.”
Akár ma is mondhatta volna mindezt. És mondani is fogja örökérvényű filmjeivel, amelyek ugyan javarészt a lengyel történelemről szólnak, de az egész világ tükröződik bennük. A rettegés, a remény, a hit, nemzedékek felemelkedése és elbukása, szeretet és gyűlölet, alkalmasint a kettő elegye az elmúlás ködében. Mint például a Béke Itakában című Márai-novellából készült Kálmosgyökér (Tatarak) című filmje. A lengyel rendezők közül elsőként ő kapott Oscar-életműdíjat. Négy ízben jelölték az Amerikai Filmakadémia elismerésére – Az ígéret földje, a Wilkói kisasszonyok, a Vasember és a Katyń – egyik sem volt elég hozzá Hollywoodnak.
Az idézett interjú-részlet talán megvilágítja, miért: nehezen értjük egymást. És nem Wajda hiányosságai miatt. Néhány hónapja fejezte be legutóbbi filmje forgatását. Az Utókép (Powidoki) arról szól, hogy a kommunista hatalom miképpen tett tönkre egy kivételes művészt, aki képtelen volt megalázkodni, és szembefordult a szocializmus doktrínáival. A jövő év januárjában bemutatandó filmet Lengyelország felterjesztette Oscar-díjra.
Búcsúzunk egy embertől, aki a miénk is volt. Az ő fenti szavaival élve, lengyelek, magyarok, szlovákok, csehek, ukránok, románok, környékbeliek egyike, közülünk való, akivel félszavakból értettük egymást. Isten nyugosztalja, mondjuk, miközben érezzük: él bennünk tovább. Andrzej Wajda, akinek épp úgy nincs vége, mint a történelemnek.
Szalai Attila – www.kultura.hu