Ma mutatják be a hazai mozik a Jean Reno főszereplésével készült Én, a séf című vígjátékot, amely a francia konyhaművészet magasiskolájába nyújt betekintést. Az alkotás kapcsán a film forgatókönyvírójával és rendezőjével, Daniel Cohennel beszélgettünk.
– Louis de Funès 1976-os, Szárnyát vagy combját című filmjének alaphelyzete hasonlít az Én, a séfben látotthoz, hiszen egy étterem hírneve forog kockán. Tudatos kapcsolat van a két mű között?
– Louis de Funès filmje gyerekkorom egyik meghatározó élménye volt, ugyanakkor ebben az esetben nem nevezném inspirációnak. Annyiban hasonlít a kettő, hogy én is tipikus francia vígjátékot szerettem volna, amelyben nagy színészek játszanak. A témát azért tartottam jónak, mert Franciaországban tulajdonképpen valóban ez a lassan negyvenéves film volt az utolsó jelentősebb alkotás, amelyet a gasztronómiáról készítettek.
– Mindkét film a konyhaművészet egy-egy nagy korszakváltása idején született. A hetvenes években felfedezték a tartósítószereket, mára pedig kialakult a filmben rendkívül hatásosan ábrázolt molekuláris gasztronómia. Önhöz a hagyományos receptek vagy a reformok állnak közelebb?
– Néhány évvel ezelőtt Franciaországban botrányos cikkek jelentek meg, amelyek arról szóltak, hogy a nagy séfek összejátszanak az élelmiszeriparral. Vegyszereket, tartósítószereket használtak fel a gyorsaság és esztétikum miatt, amely veszélyeket is hordozott magában, ezért több éttermet be is zártak. A molekuláris konyha túlzásaival ezt próbáltam bemutatni. Ezzel együtt bár közelebb állnak hozzám a hagyományos ételek, azért az újítások felé is nyitott vagyok.
– Egyre több szakácskönyvet, gasztroregényt adnak ki, dokumentum- és játékfilmek jelennek meg a konyhaművészetről. Ön szerint miért olyan népszerű ez a műfaj?
– Ugyan nem végeztem kutatásokat, de véleményem szerint néhány évvel ezelőtt kezdődhetett minden, amikor a kergemarhakórral alapjaiban rendült meg az élelmiszeriparba vetett közbizalom. Akkor az emberek elkezdtek érdeklődni az iránt, hogy mit tesznek a tányérjukra. Folyamatosan arról olvashatunk, hogy mi milyen betegséget okoz, és ezért igyekszünk mindent magunk elkészíteni.
– Az Én, a séfben nem használtak különleges képi megoldásokat, sőt a film vége felé még egy kézi kamera-szerű felvétel is megjelenik a vásznon. Ettől a történet kicsit közelebb kerül a nézőhöz. Tudatosan választották ezt az utat?
– A vezető operatőrünk sokat dolgozott a fényekkel, és valóban több közeli képet használtunk. Szerettük volna a személyiségeket és a konyhában folyó életet is bensőségesebb módon megmutatni, ezért a kis gesztusokra és az ételekre helyeztük a hangsúlyt.
– Jacky Bonnot karaktere autodidakta módon tanul főzni, elhivatottságának hála, mindenhonnan kirúgják, míg végül álmai éttermében megmenti az ország egyik legjobb séfjének Michelin-csillagát. Milyen tanulsága van a történetnek?
– Jacky szenvedélyesen szeret főzni, és élete elsősorban az alkotásról szól. Alexandre Lagarde főzőműsorából minden receptet fejből megtanult, majd egyszer eljött a pillanat, amikor bedobták a mély vízbe, és többé nem az utánzásról szólt a dolog. A filmet nézve, feltehetjük a kérdést: mi történik akkor, ha valaki egyszer a viszonylagos nyugalomhoz képest üres térbe ér, és magától kell elkezdenie létezni?
– Hogyan sikerült megnyerni a szerepre Jean Renót, és milyen volt vele együtt dolgozni?
– A filmet a Gaumont készítette, amely számos alkalommal – például A nagy kékségben vagy a Leon, a profiban – forgatott már Renóval. Nagyon koncentrált, pontos, profi munkát kaptunk tőle. Minden hétvégén külön leültem vele, és megbeszéltük, ki, mit, miért és hogyan mond. Néha – talán némileg meglepő módon – kissé tartott attól, hogy jól játszik-e, de nagyon szerette a szerepét.
– Az Én, a séf hogyan illeszkedik eddigi rendezői munkásságába?
– A rendezőkről az a hír járja, hogy az aktuális munkájuk mindig tökéletes ellentéte az előzőnek. A birodalom visszavár című filmem valóban szabadabb, független alkotás volt, összevisszaság uralkodott benne. Ha festő lennék, most olyan kompozíciót állítottam volna össze, amely a reneszánsz korszakra jellemző. Ami a rendezést illeti, ezúttal szerettem volna egy teljesen klasszikus tradíciókon alapuló vígjátékot készíteni. Ebben az országban pedig minek lehetne nagyobb hagyománya a gasztronómiánál?
Csillagőrzők
Jacky Bonnot (Michael Youn) autodidakta konyhaművész Franciaország legjobb séfjének főzőműsorából tanulta el mesteri receptjeit. Újabbnál újabb kulináris ötleteit az őt alkalmazó útszéli kiskocsmák és ötödosztályú éttermek vendégei azonban nem nézik jó szemmel. Ugyan barátnője várandós, őt már sorozatban a negyedik vendéglátó is eltanácsolja. Mindeközben a híres mesterszakács, Alexandre Lagarde (Jean Reno) tavaszi menüsorán dolgozik, főnöke pedig azzal fenyegeti, hogyha nem nyeri el a Michelin-kalauz kényes ízlésű kritikusai tetszését, és elveszít egy csillagot, felmondja a szerződését.
Hrecska Renáta – magyarhirlap.hu
