A történelmi filmek az Oscar nagy kedvencei, különösen, ha a főszereplő elcsúfítja magát. Így Gary Oldman kilónyi festéken, műtokán és parókán átütő alakítása nem véletlenül emeli A legsötétebb órát a szezon toronymagas esélyesévé.
Hollywood szeret ugyanazon évben ugyanazon témában több filmet is gyártani. A 2018-as Oscar-szezonban a Dinamó hadművelet került sorra. 2017 elején Christopher Nolan vérben úszó Dunkirkje, majd Lone Scherfig könnyed Their Finestje mutatta be a történetet. Most pedig a kosztümös filmek specialistája, Joe Wright – aki a Vágy és vezeklésben maga is alámerült a csata borzalmaiba – A legsötétebb órában szóvirágokkal festi le a Downing Street 10. a katonák hazamenekítését lehetővé tevő döntéseit, mindezt olyan színésszel, aki minden ízében átlényegült a XX. század egyik legnagyobb hatású figurájává.
Gary Oldman alig ismerhető fel az Oscar-jelölt sminkmester, Kazuhiro Tsuji hat hónapig készült maszkja alatt. De nemcsak a műtoka és a paróka teszi Oldman alakítását a legnagyobb Oscar-esélyessé, hanem a hitelesség is, amellyel megjeleníti a legendássá vált churchillizmusokat: a szivart, az italt, a hosszú fürdőket, a szeretni való gorombaságot és a Winston Churchill minden beszédét átható irodalmi igényességet. Oldman egyszerre pajkos, ravasz, harcias és a depresszió pillanataiban meglepően közönyös.
A legjobb életrajzi filmek hagyományait követve Anthony McCarten forgatókönyve szakít 1940 tavaszának Wikipédia-szerű elmesélésével, helyette a felismerhető churchillizmusokra koncentrál, amit humorral és irodalmi utalásokkal fűszerez, így A legsötétebb óra Az elnök emberei által bevezetett politikai filmek stílusában a néző intelligenciájára támaszkodik a történetvezetésben.
Ezt remekül festi alá Sarah Greenwood míves díszlete a félhomályos alagutakkal és elsötétített szobabelsőkkel, amelyekben Bruno Delbonnel úgy fényképezi az alsóházat, mintha egy XVIII. századi festményen látna mély árnyakat és szinte vakító fénysugarakat.
Wright pedig a kietlen, a fekete-fehér film korát idéző világot tölti meg gyorsan érvelő politikai drámával a mindig mozgó szereplők szemüvegén keresztül. Ugyan Delbonnel kamerája sosem nyugszik, hol egy Spitfire horizontjából mutatja a földön zajló cselekményeket, hol alámerül, hogy a háborús alagutakban kövesse Churchill és ellenfelei vérre menő vitáit, Wright filmje mégis akkor a legjobb, amikor Churchill magánéletét fedezi fel a szálkás és kritikus feleséggel (Kristin Scott Thomas), illetve a bájos és mindig segítőkész titkárnővel (Lily James) való beszélgetésekben.
A legsötétebb óra persze nem hiba nélkül való film. A kétórás játékidő egy húszperces vágást bőven elviselt volna, különösen az olyan klisészerű mozzanatoknál, mint a lassított felvételen bemutatott háborús utcakép vagy a propagandafilmnél is a giccs és a patetikusság non plus ultráját jelentő jelenetek esetén, mint mikor Churchill a metróban kéri ki az utca embere véleményét, majd egy fekete férfival szavalja együtt a brit történész, Thomas Babington Macaulay egyik művét. (A készítők bizonyára nem emlékeznek Churchill szállóigéjére, miszerint „a legjobb érv a demokrácia ellen egy ötperces beszélgetés egy átlagos szavazóval”.)
A film minden hibája ellenére mégis Dario Marianelli életerőtől lüktető, majd a gondokat rendezetlen zongoraszólamokkal aláfestő zenéje meglepő egységet teremt a zseniális első és a némileg gyengébb, vontatottabb második rész között, mivel az eltérő hangnemek katartikus egységgé állnak össze a fináléban, Churchill „Harcolunk a tengerpartokon, a kikötőkben, a mezőkön és a városok utcáin…” beszéde alatt.
(A legsötétebb óra [Darkest Hour], angol életrajzi dráma, 125 perc. Rendező: Joe Wright. Bemutató: 2018. január 18. Forgalmazó: UIP-Duna Film)
Jancsó Orsolya – www.magyaridok.hu