Babilon Berlin – Hitler előtt a világ.
A történelmi párhuzamokat, így a demokrácia kereteinek feszegetését, a mai politikában pedig a bevándorlásellenes Alternatíva Németországnak térnyerését is felvetette a Babilon Berlin visszhangja a német nyilvánosságban. A mindenkori legdrágább német sorozat hazánkban is látható.
Charlotte Ritter (alakítja: Liv Lisa Fries) rendőrségi hivatalsegéd, aki időnként – nagyzolásból – a gyilkossági csoport bűnügyi asszisztensének mondja magát. Éjjelenként egy berlini proletárlakásban hajtja álomra a fejét, sokadmagával, köztük haldokló, szifiliszes anyjával és elállatiasodott sógorával együtt, aki néha végigveri a család gyengébb tagjait, de cserébe a negyvenkilós Charlotte is elnáspángolja őt.
A fiatal lány mindennapjai ezzel még nem teljesek: hogy kiegészítse szerény fizetését és eltartsa nyomorgó rokonait, esténként elegáns ruhát ölt, és alkalmi prostituáltként árulja még fejletlen bájait a kiégett berlini férfinépnek. Ehhez engedélyre – bárcára – van szüksége, amelyet ugyanazon a rendőrkapitányságon osztanak, ahol dolgozik, és persze nem ingyen. Árát egy kollégájának, Bruno Wolter felügyelőnek (Peter Kurth), az erkölcsöt csak hírből ismerő erkölcscsősznek törlesztheti – természetben.
Hol lehetséges mindez egyszerre? Az írói és rendezői képzelet világa mellett egy konkrét helyszínen és időben is: a weimari köztársaságban. Ilyennek láttatja a német történelem szűk másfél évtizedének (1918–1933) mindennapjait a Babilon Berlin (a német eredetiben: Babylon Berlin) című tévésorozat, amelyet – eredeti hanggal vagy magyar szinkronnal – az HBO előfizetői itthon is követhettek. Az 1929-es kulcsévben játszódó sorozathoz több leg is fűződik: a közszolgálati ARD és a kereskedelmi Sky csatorna azelőtt példátlan együttműködésében készült, 40 millió eurós költségvetése a mindenkori legnagyobb büdzsé Németországban – sőt a legdrágább nem angol nyelvű sorozatnak is tartják –, a német televíziós díjak jövő heti, kölni eredményhirdetését pedig nyolc jelöléssel várhatja.
A Babilon Berlin – Tom Tykwer, Achim von Borries és Henk Handloegten alkotása – részben a történeti hűségre való törekvés, az olykor undorító jelenetekbe is fordulóan naturalisztikus ábrázolás, a korhű jelmezek, a statiszták serege miatt igen drága. A hangsúlyozottan fiktív, már-már westernszerű mozzanatokat a néző fejben félreteszi, viszont az epizódok zömét kitevő történelmi jelenetektől fordított időutazásra csábul el.
A XX. század borzalmas tanulságai felől nézi a weimari köztársaságot, amely sem lenyelni, sem kiköpni nem tudta a vesztes első világháborút követően elfojtott, de gyorsan újjáéledő német nacionalizmust. Nehéz is lenne a szóban forgó 1929-es évet nem Adolf Hitler felől szemlélnünk, aki három évvel később jut hatalomra, hogy tizenkét esztendős diktatúrája 1945-re katonai, anyagi és morális mélypontra juttassa Európa legfontosabb hatalmát. Sajnos Hitler hatalomra jutása már Weimarban kódolva volt.
Adott egy többpárti demokrácia, amelynek nincsenek határozott és nagy formátumú politikusai: Hindenburg, a később Hitlert is beiktató birodalmi elnök két lábon járó anakronizmus a vilmosi–bismarcki időkből. Ez a demokrácia nem tud mit kezdeni a világválság nyomán megugró munkanélküliséggel, a németeknek a világháborút lezáró béke nyomán érzett megalázottságával, a revansista vággyal – ugyanazzal, ami Trianon után a Horthy-Magyarországot is fűtötte –, illetve Berlin, a korabeli Közép-Európa egyetlen világvárosának önpusztító lüktetésével, a minősíthetetlen biztonsági helyzettel.
Ebben a „Babilon-Berlinben” két szovjet csoport is garázdálkodik – a hivatalos, sztálinista szovjetek és a trockista emigráció képviselői –, bűnbandák tartják kézben a nagy üzleteket és a markukban az ellenségeiket. Az emberi élet semmit sem ér. Akármilyen korrupt és zilált is, soraiban pedig nacionalista összeesküvők bújnak meg, a berlini rendőrség még mindig a weimari demokrácia utolsó hűséges őre. Mégpedig minden megvetés dacára, amit a detektívek kapnak németektől („a demokratikus elfajzás marionettjei”) vagy szovjetektől („ön a hazája érdekei ellen cselekszik”). Ez utóbbit a szovjet nagykövet vágja a Volker Bruch alakította főhős, Gereon Rath nyomozó fejéhez, aki csak ennyit felel: „Én a rendőrségnek dolgozom.” Ez arra válasz, miért akarja lefülelni azt a vonatot, amely – a versailles-i békeszerződés megsértésével – mérges gázt és egyes értesülések szerint aranyat is szállít át Németországon.
Benda kormánytanácsos, a politikai rendőrség feje pedig hiába orgonál egy katolikus templomban és tolta hátrébb vitrinjében a menórákat, nem felejtik el neki, hogy „zsidó disznó”, és nem is kerülheti el végzetét: a kiélezett politikai helyzetben a végsőkig vacilláló szobalánya segítségével egy nácinak átöltöző volt kommunista aktivista merénylete öli meg. Egyébként zsidók csak pillanatokra, statisztaként bukkannak fel az epizódokban, amelyeket a rendőrség korántsem olyan szürke hétköznapjai mellett szegényes al- és főbérletek, a Moka Efti lokáljának élveteg világa, a berlini nyomor képei – kutyaviadal, háborús sérült besúgók –, valamint az aranyvonat utáni többfrontos hajsza ural.
Ez Weimar, a Babilon Berlin képsorain. A Németországban az ősszel bemutatott sorozat a nyilvánosságban is komoly visszhangot kapott, és nemcsak a hitlerizmus tanulságainak ismeretében, hanem a mai politikai aktualitások felől is. Ez érthető, miután évek óta vitatják, hogy az Alternatíva Németországnak (AfD) nevű, egyes elemeiben hazafias, másokban viszont szélsőséges német párt képes-e a demokrácia kereteinek szétfeszítésére: egy autoriter politikai erő ma is ugyanolyan rémkép a németek szemében, ahogyan a két százalékon felüli, a bérből élők egzisztenciáját lassan, de biztosan felemésztő infláció is az.
Az AfD sorra jut be a tartományi parlamentekbe, tavaly pedig debütált az államfőt megválasztó szövetségi közgyűlésben, majd az ősszel a szövetségi parlament alsóházában, a Bundestagban is. De ha egyeseket elborzaszt is, hogy például a szilveszteri arabellenes kirohanásával elhíresült AfD-politikusnő, Beatrix von Storch annak a Johann Ludwig Graf Schwerin von Krosigknak az unokája, aki tizenkét éven át volt Hitler pénzügyminisztere, ne tévesszük szem elől, hogy az AfD népszerűségének az a 2015-ös migrációs válság adott nagy lökést, amelyet Németország – és vele együtt sajnos egész Európa – jelentős részben a mai berlini vezetés súlyos stratégiai vétségének „köszönhet”.
A Babilon Berlin német – és európai – recepciója annak a másik vitának a fényében is értelmezhető, amely szintén évek óta zajlik, mégpedig akörül, van-e még Leitkultur (vezető kultúra) Németországban, egyáltalán szabad-e ilyesmiről beszélni, van-e a németségnek még ismérve azon túl, hogy minden körülmények közt befogadó társadalomnak kell lennie. Ruud Koopmans, Németországban élő neves holland szociológus például a vitában úgy vélte: „Nem lehet németnek lenni anélkül, hogy az ember ne szégyenkezzék a holokauszt miatt.” „Mindamellett óvatosnak kell lenni a következtetésekkel. Nem, 1929 nem 2017. Az utolsó napok választási agóniájának és az AfD megerősödésének semmi köze a weimari köztársaság halálvágyához és hanyatlásához” – írta a Babilon Berlin kapcsán a Der Spiegel hírmagazin, egy párhuzamot ismerve el: azé a hatalom, aki uralja a félelmet.
Mindenesetre az alkotók több párhuzamot észrevételeztek. „Amikor elkezdtük a sorozatot, a pénzügyi válság utolsó napjait éltük, amelyhez persze megvannak a történelmi párhuzamok: az 1929-es fekete péntek a tőzsdén. És most, hogy elkészültünk vele, egyszer csak azt vesszük észre, hogy mintha maga a demokrácia, vagy Európa egysége, a nyugati szövetség kérdőjeleződne egyszeriben meg. A weimari köztársaság törékenysége ezáltal egy egészen más aktualitást kap” – nyilatkozta a Die Zeit hetilapnak Achim von Borries. Henk Handloegten pedig úgy vélte: „A weimari köztársaság bukása óta most először vagyunk hasonló helyzetben Németországban.
A középosztály egyre nagyobb része van azon a véleményen, hogy a polgári jobboldal szélén kell állnia.” „Megvan a késztetés arra, hogy párhuzamot vonjunk a 2017-es német fővárossal” – így a The Economist. „Az egekbe szökő lakbérek és ingatlanárak kiemelik a szegények és a gazdagok közötti növekvő egyenlőtlenségeket. Az évi 40 ezres bevándorlás súlyosbította a drámai lakáshiányt. Ehhez még hozzájön a 2015–16-os menekültáradat, a prostituáltak és a hajléktalanok egyre nagyobb száma, a betörések, a létszámhiánnyal küszködő rendőrség, a lepusztult köziskolák, valamint a bizonytalanság és a frusztráció általános érzete” – teszi hozzá a londoni hetilap.
A mai AfD nem egyenlő a 90 évvel ezelőtti náci párttal, de kétségtelen: ma ez az erő az említett bizonytalanság és a frusztráció politikai kifejezésének fő eszköze. A hitleri párt, az NSDAP a Babilon Berlin idején, az 1928-as Reichstag-választásokon még csak két százalékot kapott, 1932 novemberében már 33-at.
Az AfD 2013-ban, a migrációs válság előtt 4,7 százalékot szerzett, tavaly 12,6-ot. A folytatás még a minden epizódjában lebilincselő Babilon Berlin sorozatnál is érdekesebbnek ígérkezik.
Szőcs László – www.magyaridok.hu
