egy-egy filmklubos este azonban már kisebb eséllyel kerül be a naptárba. Pedig izgalmas dolog másokkal megvitatni, milyen érzéseket, gondolatokat ébresztett bennünk a látott film, főleg, ha van egy (vagy több) moderátor, aki jártas a témában. Éppen ezért úgy döntöttünk, felfedezzük a főváros filmklubjait, és elmondjuk, milyen tapasztalatokat szereztünk a kiválasztott esten.
Az első, amit kalandunk kezdetén felfedeztünk, hogy a budapesti filmklubokkal Dunát lehet rekeszteni. Ez pedig már önmagában jó hír, hiszen annak bizonyítéka, hogy van érdeklődés a közös filmnézés ilyenfajta módja iránt. A moziba járás egyértelműen hozzátartozik az életünkhöz: ki művészmoziba, ki plázába jár, de az biztos, hogy szeretünk nagy vásznon, közösen filmet nézni. Azt azonban rendkívül elenyésző esetben tapasztalhatjuk, hogy a játékidő letelte után a mozinéző közönség valamely tagja elkezdi sorolni, mi minden jutott eszébe a film kapcsán, mit tart jó ötletnek vagy épp ordító hibának az alkotásban. Ez a gyakorlat ugyanis nem tartozik hozzá a közösségi filmnézéshez, pedig az élményhez kétségkívül hozzátesz. Most persze joggal lehet mondani, hogy ha valaki ilyen eseményre vágyik, akkor menjen filmklubba. Nos, mi úgy döntöttünk, hogy így teszünk!
A sort a Múzeum Mozival, a Műcsarnok filmklubjával kezdtük, ráadásul egy tematikus sorozat záró estjével. Ahogy a film felvezetése előtt elhangzott, a több mint tíz éve létező filmklub masszív törzsközönséggel rendelkezik és olyannyira népszerű, hogy a következő, Titok, rejtély című sorozat májusi előadására már most elkelt 65 jegy. A mostani program – melynek záró alkalmán vettünk részt – olyan alkotások közül válogatott, amelyekben különböző világok, illetve külső vagy belső kényszerítő erők feszülnek egymásnak. Tehát a szabadság és a hatalom állt a középpontban, a filmek pedig hol az egyént, hol a közösséget vették górcső alá. A filmklub keretében olyan alkotásokat láthattak és fejthettek meg az érdeklődők, mint Federico Fellini És a hajó megy, Julian Schnabel Szkafander és pillangó és Akira Kurosawa Menny és pokol című filmje. A sorozatot Dennis Gansel A hullám című alkotása zárta, mely olyannyira erős és hatásos, hogy bizonyára senki sem felejti el azt a szerda estét, mikor a Műcsarnok előadótermében megnézte. (Még azok se, akik – akárcsak mi – nem most látták először.)
| Fotó: imdb.com |
A hullám története napjainkban, egy német kisváros átlagos gimnáziumában játszódik, ahol a tanároknak a különböző államformák tulajdonságait kell megismertetniük a diákokkal egy projekthét keretében. A szabad szellemű tanár, Wenger azt a feladatot kapja, hogy az autokrácia aspektusait tanítsa meg a fiataloknak – természetesen legnagyobb sajnálatára, hiszen az anarchia sokkal közelebb áll a személyiségéhez. Ám a feladat adott, Wenger pedig igyekszik minél jobban helytállni: hogy motiválni tudja a diákokat, úgy dönt, minél jobban bevonva őket, közös munka során dolgozzák fel a témát, és próbálják megválaszolni a kérdést: a mai Németországban lehetetlen, hogy diktatúra jöjjön létre? A kísérlet túl jól, pontosabban túl rosszul sikerül, és egyre inkább úgy tűnik, hogy az iskolai projekthét keretében létrehozott Hullám nevű mozgalmat már nem lehet keretek közé szorítani vagy megfékezni.
Minden kezdet nehéz – avagy a messziről jött idegen élményei
Dennis Gansel döbbenetesen erőteljes filmje igaz történetet dolgoz fel, melynek tudatában a hatás csak még erősebb – fedeztem fel a vetítést követő beszélgetés kezdetén, mikor Cieklinski Sándor filmesztéta elmondta, A hullám direktora valós eseményt vitt vászonra. Egy kalinforniai gimnáziumban 1967-ben a történelemtanár levetített egy dokumentumfilmet a diákoknak azokról a szörnyűségekről, melyek a ’30-as évek Németországát jellemezték. A fiatalok azonban nem értették, hogy fajulhattak el az események, hogy állhatott mindenki az ideológia mellé, ezért a tanár fejében megszületett egy spontán kísérlet ötlete. Egy olyan kísérleté, mely végül tragédiába torkollott.
| Fotó: imdb.com |
A filmklub remek helyszín arra, hogy az ember dekonstruáljon egy filmművészeti alkotást, és felfedje a különböző rétegeket, jelentéseket, ám egy ilyen közösségi összejövetelen az elmélkedést számos tényező meghatározza. Ahhoz pedig, hogy valaki igazán jól érezze magát egy ilyen esten és „gazdagabban” távozzon, valóban le/meg kell fejteni a látott filmet. A Műcsarnok filmklubjának közönsége és az est moderátora pont erre vállalkozott: Cieklinski Sándor segítségével a nézők megvitatták, hogyan képződnek a csoportok, hogyan idomul az ember másokhoz, illetve különböző ideológiákhoz, továbbá az is szóba került, miképpen működik a csoportdinamika, a tömeglélektan. A beszélgetés a Milgram- és a Stanford-kísérlet felidézése után azonban olyannyira elkanyarodott a filmtől, hogy szinte el is feledkeztem Dennis Gansel művéről. Ezt persze könnyedén be lehet tudni annak, hogy a közönséget megrendítette az alkotás, mert úgy tűnt, a legtöbben a bőrükön érzik a tanár tettének következményeit, és alig tudják elválasztani a filmet a valóságtól.
A beszélgetés előre haladtával aztán szóba kerültek olyan filmes analógiák, mint a Legyek ura vagy a Holt költők társasága, így közben vissza-visszatértünk abba a mederbe, amelybe vágyam volt belesodródni, hiszen a filmklubokban a közönség szakértő segítségével értelmezhet egy-egy alkotást, és valóban többet kaphat annál, mint hogy megfejti a fő olvasatot. Ehhez azonban kétségtelenül színes és aktív, kíváncsi közönségre van szükség, úgyhogy nem tudok mást mondani, csak azt: menjünk filmklubba, hogy gazdagabb lehessen egy ilyen esten a beszélgetés. És ha már ott vagyunk, legyünk kíváncsiak, nyitottak, mert anélkül elveszik a művészet, és csak a rideg valóság marad.
Tóth Eszter – www.kultura.hu