Így meséltek a francia rendezők

A harmincas évek elejére a francia film avantgárd korszaka – melyet részint a szürrealizmus uralt, gondoljunk csak Luis Buñuel és Salvador Dalí Az andalúziai kutya című filmjére – ugyan véget ért, de a hangosfilm megjelenése és gyors elterjedése új lendületet adott számos tehetséges alkotónak. A korszak jelentős rendezői közé tartozott René Clair, Jean Renoir, Jacques Feyder, Marie Epstein, Julien Duvivier, Jean Grémillon, Marcel Pagnol, Marcel Carné és Jean Vigo is, akik mindannyian vállalták, hogy filmjeikben társadalmi problémákat feszegetnek. „René Clair 1930-ban készült Párizsi háztetők alatt című filmje és a rendező személye sajátos híd két korszak, a néma- és a hangosfilm, illetve a formabontó avantgárd és a következő évtizedet meghatározó, új lírai realista hangvételű filmek között.”

A francia lírai realizmus filmjeinek témái társadalmi érzékenységről tanúskodnak, ugyanakkor nemcsak a témák és a megközelítés – a kamera sivár belsőket és elhagyatott, ködös utcákat mutat, a bánatos zene, egész pontosan a francia sanzon pedig kulcseleme a történetnek – újszerűségével hatottak, de azokkal a filmsztárokkal is, akik arcot adtak annak a végtelen pesszimizmusnak, mely ezeket az alkotásokat leginkább jellemzi. „Jean Gabin mellett Louis Jouvet, Jules Berry, Michel Simon, Françoise Rosay, Michele Morgan, Arletty figurái kapcsolódnak össze elválaszthatatlanul a fekete poézis filmjeivel.” A fekete poézis, vagyis a lírai realizmus hőseit szorongások gyötrik, és hiába próbálnak szabadulni problémáiktól, azok utolérik őket: sorsuk tragikus véget ér. „Erkölcsileg ellenfeleik felett állnak, mégis végzetes bűnöket követnek el.”

Az irányzat jeles képviselői a II. világháború kitörésekor Amerikába emigráltak: egyedül Marcel Carné maradt Franciaországban, így az ő 1944-es filmje, a történelmi környezetbe ültetett, szertelenül romantikus Szerelmek városa volt a lírai realizmus utolsó jeles alkotása.

Párizsi háztetők alatt

René Clair 1930-ban készült filmjében a külváros romantikus bemutatása költőiséggel párosult. A rendező sajátosan ötvözte a némafilm és a zenés film lehetőségeit: használt hangot, de szereplőit leginkább csak énekeltette. Ez pedig nem véletlen, hiszen a Párizsi háztetők alattfőalakja a Párizs külvárosában élő Albert, aki énekelni tanítja az arra kapható járókelőket. A látszólag idilli alaphelyzet akkor borul fel, mikor Albert beleszeret az egyik fiatal éneklő lányba és elhatározza, hogy megmenti az utca nyomorától. A szegénységből kiutat találni ugyanis legalább olyan nehéz és fájdalmas, mint plátói szerelemben élni.

Magatartásból elégtelen

A korszak legnagyobb ígéretének számító, fiatalon elhunyt Jean Vigo gyermekkori emlékeiből alkotta meg a Magatartásból elégtelen történetét. A címből is sejthető, hogy középpontjában diákok állnak, ráadásul olyan diákok, akiket a végletekig korlátoznak. A tanárok szigora szinte teljesen megbénítja őket, ám egy nap megelégelik a zord bánásmódot és fellázadnak. Jean Vigo filmjének költőisége épp akkor szabadul el, mikor a diákok indulatai, és ezzel olyan erős hatást gyakorol a nézőkre, hogy nekünk is kedvünk van fellázadni. Nem véletlen tehát, hogy a filmet „anarchista nézetei miatt betiltották és csak a háború után láthatta a közönség”. A Magatartásból elégtelen, illetve Vigo nagy hatást gyakorolt a francia új hullám alkotóira, mindenekelőtt François Truffaut-ra.

A nagy ábránd

Jean Renoir filmje a fekete poézis egyik legszebb és leghíresebb alkotása. A hosszú beállításokban megjelenő finom térváltások a húszas évek montázsgondolkodásához képest már a korszerűbb, természetesebb filmi térképzésre mutatnak példát. A nagy ábránd az I. világháború után játszódik, főhősei pedig hadifogolytáborba zárt francia tisztek, akik kétségbeesetten próbálnak menekülni. A történet ismeretében azt gondolnánk, hogy az alkotásban előkerül a kegyetlenség, az erőszak és mindaz, amivel egy háború jár, ám a rendező nem ezek megjelenítésére helyezte a hangsúlyt. Filmje egy nagy ábrándról és annak kergetéséről szól, és arra próbál rámutatni, hogy ha akarjuk, mindig van, mindig lehet kiút.

Ködös utak

A Ködös utak a korszak egyik legjellemzőbb alkotása, mondhatni mesterműve. A cselekmény – a lírai realizmushoz híven – egyetlen ködös helyszínen, egy kikötővárosban, rövid idő alatt játszódik. Főalakja egy dezertőr, Jean, aki gyanús alakokkal találkozik a helyi kocsmában. Köztük van egy csodaszép nő, Nelly is, aki egy Zabel nevű férfitól függ, így Jean csak akkor kaparinthatja meg a vágyott nő szerelmét, ha megmenti Zabeltől. Marcel Carné filmjében az egyszerű kisember jelenik meg, aki konfliktusba kerül a környezetével és hiába „jobb ember”, mint az ellenfele, ő is követ el súlyos hibákat. A Ködös utak egésze lírai hangulatot áraszt: képi világát áthatja a melankólia, a sivár külváros bánatos utcái ködbe burkolóznak és a belső terekben is stilizált díszletet, illetve tompított fényeket találunk. Ehhez a környezethez illeszkedik a színészi játék is: a főhőst a korszak egyik legnagyobb sztárja, Jean Gabin alakítja.

Mire megvirrad

A Mire megvirrad szintén Carné-film, melyben ugyancsak Jean Gabin játssza a főszerepet, de nem véletlen, hogy épp ezt ajánljuk: nehéz eldönteni, hogy ez az alkotás vagy a John Huston által rendezett A máltai sólyom a film noir első darabja, ez a tény pedig egyenesen a korszak és a filmtörténet legmeghatározóbb filmjei közé repíti. A Mire megvirrad François, a vasgyári munkás története, aki nem szándékosan ugyan, de embert öl. A rendőrség kiérkezéséig a férfi elbarikádozza magát és míg nem rontanak rá, átengedi magát a képzeletének. François gyilkosságig vezető útja a cselekmény, a filmen pedig a lehető legjobban uralkodik a költői realista stílus.

The Artist – A némafilmes

A francia lírai realizmus utolsó jeles alkotása Marcel Carné Szerelmek városa című filmje volt, ám az irányzat eszköztára nem veszett el: továbbélt a film noir-ban és számos olyan filmben, mely a kisember személyes drámáját, elkerülhetetlen tragédiáját mutatja be. Épp ezt teszi a 2011-es The Artist – A némafilmes, melynek főhőse nem kimondottan hétköznapi ember, ám pont olyan problémával küzd, mellyel – a cselekmény szerinti időszakban, azaz 1927-ben, tehát a hangosfilm megjelenésekor – sokan mások is. A film főszereplője George Valentin, az ünnepelt filmcsillag, akinek meg kell találnia helyét a hangosfilm világában. Michel Hazanavicius alkotása nem olyan melankolikus, mint a francia lírai realizmus bármelyik műve, ám ugyanúgy azt mutatja meg, milyen, mikor az ember nehézségekbe ütközik.

A francia lírai realizmus a filmtörténet egyik legborongósabb irányzata, alkotásai azonban kihagyhatatlanok. És nemcsak azért, mert megelőlegezték az olasz neorealizmust, valamint a film noir-t, és olyan erős társadalmi érzékenységről tettek tanúbizonyságot, amellyel azóta is nehezen tartanak lépést a rendezők, hanem azért is, mert bár nem a legvidámabb filmek, de olyasmit tanítanak az életről, amit érdemes megszívlelni.

Tóth Eszter

Forrás: Film- és médiafogalmak kisszótára/Oxford Filmenciklopédia, kultura.hu