Film – Kaliforniai álmok makkos cipővel
Régóta nem készült olyan alkotás Hollywoodban, amely visszarepített volna a filmgyártás aranykorának hangulatába, ám a múltba révedő, nosztalgikus szájíz helyett valami egészen eredetit hozott volna létre. A Kaliforniai álom elvarázsol, felemel, és kicsit ki is facsarja a szívünket – képtelenség nem szeretni.
Megkockáztatom, hogy a romantikus komédia a filmipar egyik, ha nem a legnehezebb műfaja, hiszen vagy túl könnyűre sikerül, vagy olyan sziruposra, hogy megfekszi a gyomrot, végeredményben pedig túl gyakran végzi a női tucatfilmek temetőjében még akkor is, ha rokonszenves főszereplők omlanak egymás karjába a vége főcím előtt. Damien Chazelle, a tavalyi év egyik legjobb filmjének, a Whiplashnek a rendezője azonban pontosan tudta, mit csinál, amikor úgy döntött, hogy életet lehel egy régen eltemetett zsánerbe, a musicalbe.
Nem rakta tele kortárs popzenébe csomagolt hisztérikus giccsel, mint Baz Luhrmann a Moulin Rouge! nézőterét, de nem is rántotta le a kopár rögvalóságba, mint Lars von Trier, amikor a halálba küldte Björköt (Táncos a sötétben). Ráadásul ahelyett, hogy bejáratott Broadway-slágerhez nyúlt volna, mint pár éve A nyomorultak vagy a Chicago alkotói, vadonatúj klasszikust teremtett.
Forrás: Forrás: Freeman Film
Emma Stone és Ryan Gosling kettőse mostanra forrott ki igazán
Los Angelesben járunk, napjainkban, a kezdő képsorokon vágás nélkül láthatjuk, ahogy a munkába tartó emberek az autójukból kiszállva énekelnek és táncolnak a dugó közepén. Csodás jelenet, holott a cselekmény még el sem kezdődött. A dugó közepén ácsorog Mia (Emma Stone) és Sebastian (c) is: a lány színésznő szeretne lenni, a fiú pedig zongorista, akinek a legnagyobb vágya, hogy saját jazzklubot nyisson. Mia megalázóbbnál megalázóbb meghallgatásokra jár, ahol észre sem veszik, miközben egy filmstúdió területén kávét szolgál fel, Sebastian pedig annyira le van égve, hogy bárzongoristaként karácsonyi háttérzenét kell játszania egy étteremben.
Találkoznak, egymásba szeretnek, táncolnak, énekelnek. Chazelle hosszú beállításokban, grandiózus, álomszerű jelenetekben és egy rakás vizuális geggel mutatja be az egymásra találást, hogy aztán szépen lassan kikopjanak a színek, és a fiatalok hétköznapi gondokban találják magukat. Vajon két álom beleférhet egy szerelembe?
A Kaliforniai álom első felének vajmi kevés köze van a valósághoz, a másodikban viszont már olyan mély kérdéseket feszeget, hogy nem lehet nem komolyan venni, hogy aztán a fináléjával csordultig töltse érzelmekkel a nézőt. Emma Stone és Ryan Gosling harmadszorra játszik együtt, de mostanra forrott ki igazán a kettősük. A Miát alakító színésznő a jobb énekes, de hát ki gondolta volna annak idején a Drive – Gázt! című thriller halk szavú igazságosztójáról, hogy makkos cipőben szteppel és free jazzt játszik majd?
Gosling három hónapig zongorázni tanult a rendező kedvéért, a filmben maga szólaltatja meg a hangszert, Damien Chazelle pedig bár alig múlt harminc, mégis úgy nyúl a zsánerhez, mintha Fred Astaire és Ginger Rogers lettek volna a gyerekkori hősei, és mint aki testközelből látta az Óz, a csodák csodája díszleteit. A Kaliforniai álom jóval több, mint aminek elsőre látszik: két lábbal áll a földön, miközben szereplői néha elrugaszkodnak a csillagok közé. Van benne remény és reménytelenség, feladás, fájdalom, boldogság és varázslat. Nagy adag varázslat.
(Kaliforniai álom – La La Land. Magyarul beszélő amerikai romantikus film, 126 perc, 2016. Rendező: Damien Chazelle)
Terján Nóra – www.magyaridok.hu
