Hat évtizedes munkásságát hasonló nagyságrendű dokumentum-, illetve játékfilm, kéttucatnyi díj és kitüntetés fémjelzi. Életfilozófiája középpontjában a női sorsok alakulása áll, de szükségesnek tartotta édesapja életútját is dokumentálni. Nemrégiben mutatták be legújabb filmjét, az Aurora Borealist, amelyet a filmhéten jelöltek a legjobb játékfilm kategóriában. Mészáros Márta azon kevés rendezők, forgatókönyvírók egyike, akik filmjeikben teret adtak a hetvenes évek rockzenéjének is.
– Nyolcvanon túl ma is dolgozik, a filmes világ aktív része. Nem fáradt el?
– Nem mondanám, hogy a régi énemhez képest jelentősen csökkent volna az intenzitásom. Szeretek dolgozni, szeretek forgatni. Ha nem csinálhatnám, nyolc unokám ellenére is unatkoznék. Korábban Lengyelországban éltem, tíz év szünet után Aurora Borealis – Északi fény címmel rendeztem meg legújabb mozifilmemet…
– Amely elsősorban anya és lánya egymáshoz való viszonyát taglalja. Miért éppen a női sorskérdések ragadták meg, amelyek számos korábbi filmjéből visszaköszönnek?
– A téma mindig is velem volt. Egyrészt azért, mert nő vagyok, másrészt a hatvanas-hetvenes években nem csupán ország-, de Európa-szerte is rengeteget utaztam. Ekkoriban főképp dokumentumfilmeket csináltam, amelyekben megosztottam az utazások során szerzett tapasztalataimat. Sok jót nem mondhattam a női sorsokról, a velük való bánásmódról, a rájuk vonatkozó törvényekről vagy épp a férfi-nő közötti szociális megkülönböztetésről. Magyarországon a nőket másodrangú állampolgárként kezelték, s helyzetükön a hiányos intézményrendszer és a szociális háló szakadozottsága sem javított.
Filmjeimben igyekeztem rávilágítani arra, hogy a válások szaporodása, a fokozódó erőszak okai a társadalomban gyökereznek. Lengyelország erkölcsi értelemben előttünk járt. Ők nagyon vallásosak. Nem bigottak, hanem hívők, emiatt erős anya- és időstisztelet jellemzi őket. Az Isten, a sors, valamint a tisztelet hármasa náluk sokszorosan nagyobb hangsúlyt kapott, mint Magyarországon. Kisebb falvakban járva tapasztaltam, hogy a szegény sorsúak, de főképp a nők igazán a papokra számíthattak a bajban. Nem meglepő, hogy mindezek ismeretében a hetvenes évek Szolidaritás mozgalmának térnyerésekor az egyház nem a kormány, hanem az egyszerű emberek oldalára állt.
– Művészi tevékenységére akkoriban a nyugati feminista mozgalmak is felfigyeltek. Létrejött valamilyen együttműködés önök között?
– Nem vagyok klasszikus értelemben vett feminista. A hetvenes-nyolcvanas években elfogadtam a meghívást különböző kerekasztal-beszélgetésekre, elsődleges feladatomnak azonban a filmezést tekintettem. Miután Moszkvában végeztem a főiskolát, mindenféle párttól, szervezettől irtóztam. Nem hiszek a közösségi munkában. Nincs mélysége, csupán látszólagos.
– Az egyén szabadságában hisz?
– Bonyolult kérdés ez, amelyet megint csak a nőkhöz való viszonyulás alapján tudnék megítélni. Hosszabb-rövidebb ideig négy országban éltem: Magyarországon és az említett Lengyelországon kívül Oroszországban és Franciaországban. A négy közül, azt kell mondjam, ebben a tekintetben Magyarország a legelmaradottabb. És a szexuális megközelítésről ne is beszéljünk…
Vegyünk csupán egy átlagos kapcsolatot: szerelmes vagyok, gyorsan, átgondolatlanul megházasodom, jön a gyerek, jönnek a problémák, veszekedés, majd ugyanolyan gyorsan elválunk. Nincs meg a kölcsönös tisztelet, az együttélés kultúrája.
– Filmes pályáját híradókkal és rövidfilmekkel kezdte, de édesapjáról is készített dokumentumfilmet. Hogyan emlékezik vissza a neves szobrászművészre?
– Édesapám a Szovjetunióba indult, és Ázsiában, vagyis Kirgíziában, az egyik tagköztársaságban kötött ki. Előtte három évig Rómában élt, a Leonardo da Vinci-intézetben tanult Amerigo Tottal és Grantner Jenővel, akinek a felesége is szobrász volt. Vonzódott a magyarok ázsiai őshaza elméletéhez, ezért is vállalkozott családjával erre az utazásra. Az ott-tartózkodás első két éve csodálatosan sikerült, az ország, az emberek óriási hatást gyakoroltak művészetére. Gyorsan asszimilálódott, hiszen szegény családból származott, így hamar szót értett és jó viszonyt ápolt az egyszerűbb emberekkel. Hitt a nép erejében. Első szobra is, a Tékozló fiú – amely gyönyörű munka –, épp egy parasztgyereket ábrázol. Sajnálom, hogy az ország egyik szimbolikus alkotása csupán a Nemzeti Galéria kiállítótermének egyik sarkában kapott helyet, miközben bármely közterületen elférne.
Visszatérve Kirgíziára, gyorsan jutott előre, az ottani képzőművészeti akadémia egyik fő tanára lett. Harmincnyolcban aztán jött a sztálinizmus, kémkedés koholt vádjával letartóztatták, majd kivégezték. Halálával kapcsolatban sokáig hazugságban éltünk: a „hivatalos” közlés szerint valahol a Gulágon tűnt el. Tudni szerettem volna az igazságot, sokáig harcoltam a hiteles dokumentumért. Végül Göncz Árpád köztársasági elnök – hivatalos útja során – Kirgíziából elhozta az okirat fénymásolatát, amelyben az állt, hogy Mészáros Lászlót kémkedés vádjával golyó általi halálra ítélték. Nem komplikálták túl: mint idegen és a horthysta Magyarország polgára, nyilvánvaló, hogy spion…
– Édesapja tragikus sorsa mintha párhuzamot mutatna a magyar mártír miniszterelnök életútjával. Ez is közrejátszott abban, hogy fontos tisztséget vállaljon a Nagy Imre Társaság munkájában?
– Nem, nem. Annyi bizonyos, hogy többek között Nagy Imre is a Szovjetunióban élt családjával, ahogyan mi is. Amíg a volt miniszterelnök politikus, apám nem. Hiába akarták rákenni, még a pártba sem lépett be.
Családilag jó viszonyt ápoltunk Nagy Erzsivel, a miniszterelnök lányával, aki szenvedett az egykeségtől. Nagyszerű embert, családanyát ismertem meg benne, politikus alkatnak egyáltalán nem mondható. Semmilyen szervezetben nem akart részt venni, a Nagy Imre Társaságot is csupán édesapja emléke miatt hozta létre, amely ma is működik. Egyedüliként rá maradt az embert próbáló feladat, hogy rehabilitálja a volt miniszterelnököt. Harminc év kemény munkája fekszik abban, hogy érvényt szerezzen apja becsületének, feltárja kivégzésének körülményeit, hogy sírját megleljék, s hogy tisztességgel újra eltemethessék. Ebben segítettünk neki. Kiderült, Nagy Imrének három alkalommal is más-más sírgödröt ástak, csak hogy az ne váljon zarándokhellyé. A nyughely felderítéséhez persze szükség volt a Gorbacsov-korszak enyhülő politikájára. Ennek részleteit hitelesen örökítette meg Ember Judit csodálatos dokumentumfilmje.
– Előbb Eltávozott nap, majd Holdudvar címmel megrendezte első játékfilmjeit, amelyekhez Szörényi Levente és az Illés-együttes írt dalt, a női főszerepet pedig Kovács Katira osztották. Miért éppen rájuk esett a választás?
– Kovács Katit nagyon tehetségesnek tartottam, ráadásul szép nő volt. A főszerephez tiszta, őszinte egyéniségre volt szükségem, benne ráleltem, emellett jól lehetett vele dolgozni. Ha akkor elmegy a főiskolára, jó színésznő lett volna belőle, ám ő az énekesi pályát választotta. Több filmet csináltam vele, sőt terveink között szerepelt egy játékfilm Kati mellett Zalatnay Saroltával és Koncz Zsuzsával, ám ez utóbbi nem vállalta a közös szereplést. Noha a zenei életet felületesen ismertem, az Illés-együttessel, azon belül a Szörényi–Bródy szerzőpárossal összebarátkoztam. Tetszett, amit csináltak; nem csupán a zenéjük, de az is, hogy bátrabb szövegű dalokat énekeltek.
– A Szép lányok, ne sírjatok mozija meglehetősen viszontagságos bemutatót ért meg, hiszen Illéséket egy szerencsétlen londoni interjú miatt letiltották. Át kellett írni a forgatókönyvet? Mi volt az eredeti elképzelés?
– Nem, a letiltás nem változtatott az eredeti elképzelésen. Nagyon szerettem volna Zala Márkkal, Balázsovits Lajossal és Zalatnayval együtt dolgozni, emellett zenés filmben, azon belül Szörényiékben gondolkodtam. Az alaptörténet középpontjában Júlia, a munkáslány áll, aki barátaival a Váci út egyik gyárának ifjúsági klubjába jár szórakozni, zenét hallgatni.
Aczél György be akarta tiltani a filmet, mert utálta Illéséket. Londoni nyilatkozatuk erre még ráerősített, Bacsó Péter főproducerrel aztán kijártuk, hogy a mindenható kultúrpolitikus finomítson az álláspontján. Sikerült elérnünk, hogy az Illés-zene megmaradhatott, ám személyesen nem jelenhettek meg a mozivásznon. Eredetileg – mint a korszak legütősebb zenekara – ők lettek volna a korabeli road movie zenei főszereplői, akik járják az országot, de mellettük ott van a Kex, a Metró és a többiek is. A film rájuk épült volna. Tervbe vettem Szörényiékkel egy önálló film elkészítését, de később is sok probléma adódott körülöttük, ami végül a zenekar feloszlásához vezetett. Nehéz korszak volt ez. Ezek után felhagytam a zenés filmekkel, és megcsináltam a Kilenc hónap című alkotást.
– Gondolkodik még zenés filmben?
– Nagyon régóta szeretném, s most jött el az ideje, hogy Cserháti Zsuzsi életét megfilmesítsem, akit lenyűgöző előadónak tartottam. Lényegében életrajzi műről van szó, de inkább a zenét és a tehetségét állítom majd fókuszba. Életútja egyszerre képezi le a nők és a magyar könnyűzene sorsát.
Hegedűs István – www.magyaridok.hu