Az élet: vattacukor. Áll a Cukrosbácsi a tálka fölött, középen a fekete lyuk, forgatja a hurkapálcikát, mi meg tágra nyílt szemmel bámuljuk, ahogy a Semmiből megszületik az örvénylő színes felhő, akár a Tejútrendszer.
Aztán megkapjuk, mohón a szájunkba tömjük, ragacsos lesz kezünk, arcunk, majd egy perc múlva nem marad semmi, csak a csupasz hurkapálcika.
De hát mi nem az?
A vattacukorgépet a nashville-i William Morrison és John C. Wharton találta fel 1897-ben. Morrison fogorvos volt, gyerekkönyvszerző, politikai aktivista – élete vége felé még Woodrow Wilson elnök mellett is dolgozott -, Wharton vidéki cukrászmester. Az „elektromos cukormasinát”, ami fonott cukrot gyártott (ők fairy flossnak, azaz tündérhajnak nevezték), az 1904-es világkiállításon szabadalmaztatták St. Louisban.
A csillogó édességnek akkora sikere lett, hogy negyeddolláros áron rögvest el is adtak belőle hetvenezer adagot. Gyapotcukor névre csak 1920-ban keresztelték át. A gép működése egyszerű fizikai elvre épült: ha felmelegítjük, akkor a cukor megolvad, a centrifugális erő hatására fonalas szerkezetűvé alakul, pálcikára csavarva újra megszilárdul. Kész varázslat.
Olyannyira kézenfekvő, hogy már nádcukorból is készítették a XVII. században. 1769-ben az angol üzletasszony, Elizabeth Raffald le is írja a receptet szakácskönyvében. Réz- vagy ezüsttálon karamellizálták a nádcukrot, és kézzel forgatták, hogy fonalas szerkezetű legyen.
Azóta sokfelé ismerik.
Angliában candy floss, az Egyesült Államokban cotton candy, Ausztráliában fairy floss, Németországban Zuckerwatte a neve. A franciák úgy hívják: barbe a papa. Azaz apu szakálla. De hát ők a kintornát is barbár orgonának keresztelték, a besurranó tolvaj meg holdfényékszerész. Iránban pashmak a neve, az oszmán paloták kedvelt édessége volt. Yazd városában például szezámolajjal, liszttel készül. A vizes kristálycukrot felforrósítják, hagyják, hogy megdermedjen, majd addig nyújtják, amíg rágógumiszerű pép nem lesz belőle. Közben egy másik edényben (olajból és lisztből) hét-nyolc órás főzéssel masszát készítenek, tepsibe öntik, és (gyűrűs formában) ráteszik a gumiszerű cukrot. A lisztes massza lassan felszívja a cukrot, és fonalszerű képződménnyé alakul.
Török változata a pişmaniye, amit pisztáciával ízesítenek. Az örmény származású Agop efendi találta fel, még a XIX. század közepén. A név állítólag megbánást jelent, de nem abban az értelemben, ahogy gondolnánk (hogy bárkinek lelkiismeret-furdalása támadna, mert ennyi cukrot megevett); ellenkezőleg: azt bánjuk meg, hogy hozzákezdtünk az édesség elkészítéséhez, annyira komplikált.
A vattacukor (főként, amelyet izomalt cukorpótlóból készítenek és mesterséges színezőanyagokkal kevernek) feltehetően a legegészségtelenebb édesség a világon. Bár az élelmiszermaffia ismeretében erre nem mernék fogadni. Az viszont tény, hogy nincs benne több cukor, mint bármelyik üdítőitalban (körülbelül 30 gramm). Utána viszont garantáltan éhesek és szomjasak leszünk. Hiszen cukros levegőt ettünk.
De hát a vattacukor nem a tudatos táplálkozásról szól. Inkább a gyerekkorról. A rózsaszín ámulatról, ahogy tejfogakkal felhőbe harapunk.
Vinkó József – hetivalasz.hu
