Változtassák meg a rasszista ételneveket! Ezt követeli az SOS Mitmensch osztrák emberjogi szervezet.
Szóvivőjük, Alexander Pollak szerint az olyan kifejezések, mint a cigánypecsenye, négercsók, mór ingben (híres bécsi sütemény) mélyen sértik a kisebbségek önérzetét, még akkor is, ha nem szándékosan. Az aktivista a sógorok szunnyadó lelkiismeretét akarja felrázni, ezért magával vitte az Osztrák Gazdasági Kamara gasztronómiai tagozatának ügyvivőjét a Wien Museumba, és megmutatta neki a kitömött mórt. Angelo Soliman, az „udvari mór” szomorú története (akit az 1720-as évek végén gyerekként elraboltak Nyugat-Afrikából, eladták rabszolgának, majd 1753-ban Liechtenstein hercegnek ajándékozták, végül halála után kitömték, és mint valami állatot mutogatták) annyira felkavarta az ügyvezetőt, hogy legott körlevélben fordult ötvenezer tagtársához, felszólítva őket, száműzzék étlapjukról a sértő étkeket. A Mohr im Hemd (mór ingben), valamint a Mohrenkopf (mórfej) helyett a „habos sütemény” és a „csokifej” szavakat javasolta. Példaként említett egy bécsi belvárosi kávéházat, ahol Hanno Pöschl, a színész-tulajdonos „Othello im Hemd”-re keresztelte a kétes hírű desszertet.
Ez szellemes megoldás, hiszen az édességet épp Verdi tiszteletére kreálták 1888-ban, az opera bemutatásakor. Az Othellót pedig most már poénból is megrendelik. A mai Európában pedig – úgy tűnik – egy feleséggyilkos szalonképesebb, mint egy etnikai probléma. A mórnak tehát befellegzett. Megtette a kötelességét, mehet.
„A sértő ételeknek mindig keserű az utóízük” – mondja Pollak úr. A négercsókot a skandináv államokban már „svédbombának” hívják, az osztrák Mohr im Hemd jégkrémet kivonták a forgalomból, a svéd Astrid Lindgrens Négerkirály című gyerekkönyvének szereplőjét (magyarul: Harisnyás Pippi a Déltengeren) pedig „Déltengeri királyra” keresztelték.
Mielőtt a gasztronómiai nyelvújítás elérné határainkat, magam is szeretnék néhány változtatást javasolni. A cigánypecsenye például lehetne „kofadög”. Szabó Dezső nevezte így az ételt a naplójában 1915-ben, de a név nem honosodott meg. Állítólag a lőcsei kofák tiltakoztak ellene. Ismerjük el, teljes joggal. Szerencsésebb tehát cigánypecsenye helyett a „kisebbségi pecsenye” elnevezés. Ez részben tükrözné a ma egyre jobban zsugorodó flekkenek méretét, másrészt kifejezné néhány nemzetiségi szervezet tevékenységét: szeretnek pecsenyét sütögetni. A „kisebbségi” jelző egyébként használható olyan ételnevek esetében is, mint a cigánypörkölt, cigánytokány, cigánytúró, cigányos kárászhalászlé. (Nem ajánlatos a szó olyan kifejezések esetében, mint „cigányútra megy”, „cigánykereket vet” stb.)
Az ortológusok (nyelvújítást ellenzők) kedvéért visszaállíthatnánk néhány régi ételnevet is. A cigánykenyér maradhatna vakarcs vagy bodag, a cigányhal compó, a cigánytorta rigójancsi. Kellő körültekintést igényel azonban a „cigányvajda töltött húsa” nevű (sertésdagadóból készülő) étel. A „kisebbségi vajda töltött húsa” félreértéseket szülhet, hiszen felmerülhet a kannibalizmus vádja.
A „kisebbségi” kifejezés egyébiránt bármikor helyettesíthető a „roma” szóval. 1971-ben a cigányok első londoni világkongresszusán a küldöttek ugyanis megegyeztek abban, hogy minden nyelvben a roma szó többes számú alakját fogadják el a cigány etnikum általános megjelöléseként. A roma szó tehát nem lehet sértő. De nem bántó a „manus” (férfiember) elnevezés sem, hiszen a szinti cigányok emberemlékezet óta így nevezik magukat. Szabad az út tehát a „manuspecsenye”, „manusmeggy” és „manuslecsó” változatok előtt.
Az éttermi neologizmus azonban nagy veszélyeket hordoz. Egyrészt számos etnikum és kisebbség követelheti az ő szempontjából sértő ételek átkeresztelését, másrészt a többség (amely nem is mindig többség) szintén diszkriminatívnak érezhet bizonyos szavakat. A török töltött padlizsán nyilván nem maradhat „ájult imám” (lásd muszlim önérzet). Az „apácacici” (az olaszok az apácafánkot nevezik így) pirulásra készteti a szent életű nővéreket, a „tolófánk” (Móra Ferencné receptje) a terhes anyákat sértheti, a „sertésbécsi” a bécsieket, a „hájas kifli” túlsúlyos honfitársainkat, a „csöves fánk” pedig a hajléktalanokat. Komoly etnikai válságot okozhat felelőtlen fogyasztók körében a „ruszin disznóbecsinált” nevű étel is. Az angol főúrról, John Montaguról (Sandwich grófság negyedik lordjáról) elnevezett „melegszendvics”, illetve a reformkorban a „hideg nyalat” (fagylalt) mintájára létrehozott „meleg nyalat” (csokoládékrém) szóösszetétel kétértelműségébe pedig belegondolni sem merészelek.
Ha következetesek akarunk lenni, márpedig rasszista ügyekben mi mást tehetnénk, akkor értelemszerűen át kell keresztelnünk az alábbi ételneveket is: „fehérpecsenye”, „fehércsók”, „női szeszély”. Nem is szólva (lásd állatvédők) az olyan desszertekről, mint a „lábatlan tyúk”, vagy Kövi Pál szamosújvári édessége, a „zsíros kakas”. Ami egyébként nem más, mint mézbe forgatott zsíros pattogatott kukorica.
Sajnos leselkedik ránk (gasztronómiai neológusokra) még egy veszély. A szóteremtés bűvölete túlzásokra csábíthat. Születhetnek olyan torzszülemények, mint például a „nyaktekerészeti-mellfekvenc” (nyakkendő), „gőzpöfögészeti-tovalöködönc” (mozdony). De ki ne akarná egy ételnévvel halhatatlanná tenni magát? Én a „kisebbségi pecsenye” mellett a következő ételneveket szeretném levédetni: „gombafejek tatárjárással”, „nyakleves májgaluskával”, „fülzsíros kenyér”, „kamuba sült pogácsa”. Ha elindul – szigorúan antirasszista alapon – a magyar gasztronómiai nyelvújítás, akkor ezeknél vadabbakat is fognak hallani. Ezt jó lenne elkerülni.
Ám félek, hogy intelmem „falra hányt borsóleves” lesz.
Vinkó József – hetivalasz.hu
