Ülök Karinthy Frigyes asztalánál a Centrálban. Az ablak mellett, ahonnan a könyvtárra és a bankfiókra nyílt kilátás, ahol az író agytumorja első tüneteit észlelte. Itt indultak meg fejében a dübörgő, zakatoló vonatok. "Pontosan, menetrendszerűen, hét óra tíz perckor."
Ülök, és fűszeres paprikalevest rendelek. De ülhetnék a Babits-asztalnál is, vagy Schöpflin helyén, „a kávéház kurtábbik végének sarokasztalánál”, esetleg a hátsó traktus mélyén, „szemközt a csempézett konyhahelyiséggel, ahol a legsűrűbb volt a kávé, a rántotta, a pirított kenyér illata, meg a füst”, s ahová (Kodolányi János emlékei szerint) könyv kupacok és jegyzethalmok közé süllyedve Szabó Lőrinc húzódott be. A „kerekasztal” Kiss József lapjának, A Hétnek volt a főhadiszállása, Ignotus mondta tréfásan, hogy ezt a lapot kávéházban olvassák, és kávéházban írják. Volt itt törzsasztala Adynak éppúgy, mint Zsiga bácsinak (Móricz Zsigmond), Illyésnek vagy Ottlik Gézának. Szabó Dezső asztalának még külön neve is volt: „táltos”. „Külön asztalnál ült, gőgös, dantoni arcával (Fodor József emlékezik így), hogy a Nyugat-emberek hadd lássák, mennyire utálja őket.” A legjobb mégis a költők törzsasztala lehetett, ahol (mint Szabó Lőrinc Tücsökzene című művéből tudjuk) Mikes sakkozott, Babits korrigált, pletyka, pénz és száz terv lengett a szivarfüstben.
Ahol a hely szelleme, ott a szellem helye – hirdeti a Centrál honlapja. A genius locival nincs is baj. A hely kisugárzását még az is érzi, aki semmit sem tud a kávéház legendás múltjáról. Gond a mottó második felével van. A magyar szellemi élet krémjét momentán egyedül Csemer Géza törzsvendég képviseli. Az a polgári értelmiség, amelynek a nagykávéház az elmúlt tíz évben (állítólag) bevett törzshelye lett, köddé vált. A Centrál év eleji nagy gasztronómiai megújulása közepette aztán eltűnt a tárkonyos bárányraguleves, a fiákergulyás, a padlizsánkrémmel töltött sült paprika, a túrógombóc és a krémes is. Hogy a kispénzű törzsvendégeket Cseh János mesterszakács (egyébként kitűnő) „újragondolt” paprikás krumplija, főzelékhez egyáltalán nem hasonlító tejfölös „zöldbabfőzeléke”, esetleg Mihályi László cukrászköltő dobostortamutánsa üldözte-e el, vagy a gazdasági válság, nehéz eldönteni. De nincsenek éjfélig tartó színházi vacsorák, kártya- és sakkpartik, pezsgő kávéházi élet, a kétszáz férőhelyes, patinás termekben harminc-negyven külföldi ebédelget.
Szindbád (nem Krúdy, hanem Márai hőse) joggal kérdezhet né: hová lett a titok? Amit mindenki tudott, hogy a pesti kávéház a törzsvendégekre alapozta létezését. „Csak újságot szeretne? Hogyne, parancsoljon. Közben úgyis elálmosodik, kávézni fog, aztán szomjas lesz, mert a kávé vízhajtó, iszik valamit, majd amikor a szomszéd asztalnál kivisznek egy ínycsiklandó kispörköltet, éhes lesz, és így tovább.” Közben ismerősökkel találkozik, vitába keveredik, megváltja a világot. A Centrálban minden olyan, mint 1887-ben. Bőséges (bár fogyatkozó) újságválaszték, pompás és könnyű falatok (bár a törzsvendégeknek még meg kell tanítani, mi az a tökmagkéregben sült pangáciusfilé, serpenyős bara mundi, rá kell szoktatni őket a káposztás cvekedli helyett a makaronra is), szolgálatkészek a pincérek. Egyvalami hiányzik: a hangulat. Az a békebeli. „Az ember azért jár kávéházba – írta Alfred Polgár bécsi humorista -, mert egyedül akar lenni. De ehhez társaság kell.” A Szindbád-félék nem kávézni (enni, olvasni) jártak a kávéházba, hanem élni. Márai szavaival: „valahogy túlesni az életen”.
Vinkó József, hetivalasz.hu
