Mit szólnának hozzá, ha valaki halottak napján megterítene a szomszéd sírhanton, a fejfára májas hurkát akasztana, a bográcsban rotyogna a pörkölt, esetleg a halászlé, és a krizantémra rizlinget locsolna?
Nyilván megbotránkoznának, és tekintetükkel a temetőőrt keresnék. Közép-Európában szerencsétlenséget hoz a hazajáró lélek. A holt lelkeket legfeljebb szeánszokon szoktuk megidézni, asztaltáncoltatás közben, esetleg kísértethistóriákban olvasunk róluk, de ki az a bolond, aki megterít nekik? Ha sütöttek is errefelé fehér mézeskalácsot a szegediek („mindenszentek kalácsa”), illetve kemencében cipót a székelyek („halottak lepénye”), esetleg pogácsát a sokácok, csak azért tették, hogy a sírból „véletlenül kiszabadult lelkecskéket” visszacsalogassák. Nehogy kísértsék az élőket. A vizet és a kalácsot is ezért helyezték a virágok és a gyertyák közé, hogy a lélek ne csámborogjon másfelé. Aztán szétosztották a templomkapuban a szegények között. Ez volt a kolduskalács.
Mexikóban mindez fordítva van. Ott a halottak napja örömünnep. Az ő hitük szerint a holtaknak évente egyszer joguk van visszatérni az élők közé. A családban ilyenkor megterítenek számukra az asztalnál, elmesélik, mi történt az esztendő alatt, ki született, ki halt meg, mennyit ellett a koca. Mivel az azték hagyomány szerint a halottak elvesztik érzékszerveiket, s csak a szaglásuk marad meg, létfontosságú, hogy kedvenc ételeikkel várják őket. A régi, megszokott illat hazavezeti őket. A sírra is ezeket az étkeket kell tenni, hogy másnap alkonyatkor visszataláljanak nyughelyükre. Így aztán november első napján a mexikói temetők többsége úgy illatozik, mint valami lacikonyha: pacalleves (menudo), kukoricalevélbe göngyölt zöldséges disznóhús (tamale), chili és koriander illata száll az ég felé, de a sírokra bőségesen kerül banán, papaya és édesség is. A parcellákat táncoló, lakomázó, petárdát robbantó családok lepik el, akik nemcsak a halott kedvenc fogásait tálalják fel a sírboltokon, de dohányzacskóját, kispárnáját, vánkosát is odakészítik, sőt tequilát, mezcalt és pulquét is kínálnak, nehogy az elhunyt bármiben hiányt szenvedjen. Keresztény ünnep ez, de pogány rituálé is, még a prekolumbiánus időkből, amikor az alvilág úrnőjének mutattak be áldozatot. A négy őselem iránti tisztelet könnyen tetten érhető: az édes kukoricalisztből sütött, halálfej formájú kenyér (pan de Muerto) a Föld, az innivaló a Víz, a sírra helyezett, lengedező papírmasé a Szél, a gyertya a Tűz jelképe.
A mexikóiak persze – legalábbis látszatra – nem különösebben tisztelik a halált, cukorkoponyákat készítenek, amire ráírják a halott nevét, vaskos rigmusokban csúfolják a Kaszást, az ember nagyságú csontvázakat néhány tréfás vendéglős még az éttermek asztalaihoz is kiülteti.
Míg számunkra a halál komor figyelmeztetés, szembenézés a sorsunkkal, a mexikóiak számára az élet része. Mi halálra esszük magunkat, ők a Halált etetik – tréfásan – halálra. Mert a Halál igazi ínyenc. A dél-franciaországi Szent Márta legendájából tudjuk, hogy a Halál kolerajárvánnyal akarta sújtani Tarascon városát. Márta azonban azt ajánlotta, ha lemond tervéről, olyan ételt készít neki, amit még soha nem evett. A Halál rábólintott, Márta pedig sütött reggelire egy véres hurkát. A Halál megkóstolta, majd csomagolni kezdett. Csak egy feltételt szabott: soha senki nem ismerheti meg a receptet. Úgyhogy csak sejtjük, mi lehetett benne. Édes fűszer biztosan. Alma meg gesztenye is. Talán sült tök és fenyőmag. Tarascon városában máig ezen vitatkoznak. De a Haláltól nem félnek. Akit hurkával meg lehet vesztegetni, azt nem kell komolyan venni.
Vinkó József – hetivalasz.hu
