Nem kellett hozzá nagy ész, hogy a rekkenő hőségben az italokat hóban lehűtsük. Csak hó kellett hozzá meg jég. Kínában volt.
Ott már ötezer éve jégvödörben tárolták a mézes gyümölcslevet. Hódításai során jégvermeket ásatott Nagy Sándor is. Néró császár meg háromszáz mérföldről hozatta a havat, és kezdetleges „hűtőszekrényt” fabrikált. Salamon király aratáskor frissítőnek, Hippokratész fájdalomcsillapításra ajánlotta a jégkását. Törökországban a serbetet hűtötték benne. A francia III. Henrik rendeletben szabályozta, hogy a királyi asztalról nem hiányozhat a hóval teli csésze. Aztán egy spanyol orvos, Blasius Villafranca rájött, hogy ha vízbe salétromsót keverünk, a víz lehűl. A XVII. században már Itália-szerte arról pletykáltak, hogy a mantuai herceg az ördöggel cimborál, mert hőségben is képes megdermeszteni a vizet.
A fagylaltot mégis Procopio dei Coltelli találta fel. A szicíliai cukrász-pék kövér ember volt, s a forróságban literszám vedelte a limonádét. Egyszer túl sok salétromos sót dobott a vízbe, s a limonádé megfagyott. A mestert annyira elbűvölte a jelenség, hogy (lévén amatőr bűvész) a „szilárd vizet” felvette attrakciói közé. Sőt! Idővel árusítani kezdte. Ez volt a sorbet őse. Aztán Párizsba költözött, s 1672-ben megnyitotta első fagylaltozóját, más források szerint a fagylalt receptjét Medici Katalin vitte Párizsba. Ami biztos: a XVII. század végén számos olasz szakácskönyvben szerepel fagylaltrecept, s a nápolyi Filippo Baldini 1775-ben könyvet is írt a jeges csemegéről De sorbetti címmel. Az első (kézzel hajtott) fagylaltgépet az amerikai Nancy Johnson találta fel 1843-ban, a hűtőgépet Carl von Linde1876-ban. A spanyol tekercs (a melegen staniclivá formázott ostya) állítólag ibériai találmány, ám a tölcsért Charles E. Miches szabadalmaztatta 1904-ben. 1923-ban az ohiói Harry Burt pedig feltalálta a pálcikás jégkrémet.
Magyarországon a sárospataki kéziratos szakácskönyv említi először a fagyos édességet. Néhány év múlva Erdély kormányzójának felesége (Apor Péter lánya) 14 jeges desszert receptjét írja le. 1788-ban a peleskei nótárius budai utazásáról szóló kalandregényében Gvadányi József hétköznapi dologként említi: „Elmentem, s megálltam / a híd túlsó végén, / Ahol egy szép sátor / állott a bal felén, / Ebben sok sétáló / mulatgatott kedvén, / Egyik limonádét, / másik fagyost kérvén.”
Noha Báróczi Sándor testőrírónk már 1775-ben megalkotta „fagylalt” szavunkat, a jeges édességet a reformkorig csak „hideg nyalat”-nak, „fagyos”- nak nevezték. Hívták jégkosárkának is, hisz a tölcsér feltalálása előtt a fagylaltot kis kölcsöntálkákban árulták.
Fagylalt szavunk akkor vált általánossá, amikor 1823-ban Fischer Péter „dulciárius magister” (cukrászmester) a pesti Szervita (ma Martinelli) téren „Hébéhez” névvel megnyitotta fagylaldáját. Akkora sikere volt, hogy ide járt Jókai Mór és Deák Ferenc is. A vitriolos tolláról ismert újságíró, Nagy Ignác meg is jegyezte: „Jobbnak tartanám a fagylalda helyett a „bélgörcsde” elnevezést.”
A legtöbb fagylaltot ma a világban az északiak fogyasztják. A finnek fejenként évi 16 litert. A portugálok alig a negyedét. A legkedveltebb a vanília és a csokoládé, legkevesebb a cseresznyésből fogy. Míg Kugler Géza házi cukrászata 78-féle fagylaltot ismert, ma szinte mindenből készül fagyos. Philippe Faur libamáj- és kaviár-, David Lebovitz kandírozottszalonna-ízű fagylaltot készít. De Japánban kaphatunk polipfagyit is vörös babbal. A legnagyobb sikere annak a nemzeti fagyos nyalatnak volt, amit március idusán készített Fischer Péter fia, Károly. De hogy a trikolórnak milyen íze volt, örökre titok marad.
Vinkó József – hetivalasz.hu
