Különös fintora a sorsnak. A tulajdonos belead apait-anyait, rákölt éttermére tíz- és tízmilliókat, majd amikor fogytán a pénz, spórolni kezd - a szakácson. Aztán sopánkodik, hogy nem megy a hely.
A Kopaszi-gát éttermeiben én sem leszek törzsvendég. Mert van itt ugyan minden, mi szemnek és léleknek ingere: üde zöld pázsit, kötélkorláttal szegélyezett bicikliösvény, romantikus fahidak, lufikat osztogató bohóc, piknikkosár és tiszta vizű csónakkikötő (ami nem semmi egy olyan városban, amely hátat fordít a folyónak, ahová települt), épp csak szakács nincs. Szinte mindegy is, hová térünk be. A közel egy kilométeren húzódó gáton mindenütt ugyanaz a csili-vili fogad, mediterrán hangulatot utánzó teraszok, palatáblára írt napi menük, trendi ital- és ételnevek, mögöttük azonban kevés tartalom.
Jó példa a parasztvakításra a Café Ponyvaregény. A városi legenda szerint (amit maga a tulajdonos teremtett) ezt az éttermet a hozzáértők csak „a Helynek” nevezik. Itt, a könyvespolcok, társasjátékok között, a kandalló mellett lehet „finomakat és különlegeseket inni és enni”, sőt – kapaszkodjanak meg – „a bús magányban alkotni is”. Például étlapot. Az étterem különlegessége a vaskos spájzcetli, a Ponyvahírlap. Az ételek, italok mellett számtalan novellát, anekdotát, fotót, karikatúrát közöl, élvezet volna lapozgatni, ha a (kigyúrt) pincér „sok a vendég, kevés az étlap” felkiáltással ki nem tépné a kezünkből. De kitépi, s ezzel vége is az illúziónak, egyből a Tarantino-film, a Ponyvaregény véres valóságában érezzük magunkat. Pedig az étlap biztosít róla, hogy a munkatársakat „nem szakképzettség, hanem emberiesség” alapján válogatták. (Lehet, hogy szakképzettség alapján kellett volna?) Az ételre fél órát, a számlára húsz percet várunk. A harcsa mélyhűtött tengeri halból készült, a tarja cipőtalp puhaságú. Viszont legalább nyikorog.
Hasonló a helyzet a Le Bistro nevű „csónakházban” is. (A helyiek így nevezik a pavilonokat.) Itt a találékony séf „olümposzi rostélyost”, „olimpiai hagymakarikákat” kínál. A pincérek azonban még képzetlenebbek, külön hozzák a húst, külön a hagymát, külön a karikát.
Tombol az igyekezet a nemrég nyílt Pelikán Gátőrház grillteraszán is. Grillezni nem tudnak, de Pelikán elvtárs szellemével találkozhatunk.
A Vakvarjú bisztróban jobb a helyzet. Bár honlapjukra napozó varjút rajzoltak, szerencsére nem sült bakcsót kínálnak. A vakvarjú ugyanis nemcsak a Tisza-tó környékéről ismert gémféle, hanem a kenyérlángos népi elnevezése is. És ezt az épp csak leheletnyit fekete szélű langallót tejfölös, mangalicakolbászos változatban tényleg jól sütik. Sajnos a közízlésnek ők is behódoltak (hekk, csónakburgonya, nyúlós camembert-utánzat), de Varjú mama legalább készít kovászos uborkát. Arról persze szó sincs, amit ígérnek, hogy a „legfinomabb magyaros ízeket” kínálnák: ma bele kell törődnünk, hogy a Duna-parton dunai halat nem kapunk, a pincér pedig elsápad az ijedtségtől, ha tojásos galuskát kérünk fejes salátával.
Viszont kaphatunk levendulás rozéfröccsöt. És Duna-kavics cukrot. (Ha már dunai hal nincs.) A Fruska bisztró kínálja a 13. csónakházban. Fruskáról – aki most lett egyesztendős – még nem tudni pontosan, hogy micsoda. Nem étterem, nem is francia bisztró. Kicsit vidéki, kicsit csajos, laza vintage-country-recycled stílussal. A babaház és a trendi büfé keveréke. Piros (kék) kockás abrosszal. De a tulajdonosban – aki tehetséges belsőépítész – egy költő veszett el. Nem véletlenül idézi Heinét: „A boldogság könnyelmű fruska, nem időz sokat egy helyen, hajad szemedből elsimítja, megcsókol, s tűnik hirtelen.”
Az idézetért mindent megbocsátok neki. Megeszem a friss házikenyérnek mondott mélyhűtött baguette-et, a tökízű, bágyadt padlizsánkrémet, legurítom a „gurulós málnafröccsöt”. Van remény. Fruskából még lehet igazi nő.
Vinkó József – hetivalasz.hu
