Hóna alatt az elmaradhatatlan baguette, amiből kettőt is felszeletel naponta jó kövér sajtokhoz. Szája csücskében méregerős Gitane, többet dohányzik, mint Nyugat-Európában bárki.
Rendesen reggelizik (szarvasgombás omlettet, pecsenyezsíros kenyeret), délben bekebelez egy kis nyulat, osztrigát, este liba- vagy kacsamájat fogyaszt, aminek koleszterintartalma ájulásba kergeti a táplálkozástudósokat. Mozogni nem mozog, legfeljebb golyózik a kocsma előtt, esetleg bevásárol a piacon (hurkákat, báránylapockát), vacsora előtt leküld néhány abszintot. Szívrohamot mégse kap. Sőt! Várható élettartama tíz évvel hosszabb, mint bárkié a földrészen. Amíg százezer amerikaiból háromszázötvenet fenyeget az infarktus veszélye, addig ugyanennyi délfranciából nyolcvanat. Ez a francia paradoxon. A világ legmeghökkentőbb táplálkozási ellentmondása. Rejtélyesebb, mint Epimenidész híres paradoxona, pedig abban mindössze azt állítja egy krétai, hogy: „Minden krétai hazudik.”
A közhiedelem szerint a franciák azért élnek tovább, mert rendszeresen vörösbort isznak. Raymond Pearl amerikai biológus már 1926-ban kísérletekkel igazolta a mérsékelt borfogyasztás áldásos hatását, ám okoskodása miatt kis híján börtönbe került. Borivásra buzdító tanulmányát ugyanis épp a szesztilalom idején publikálta. A harmincas évek közepén a franciák kedvelt autótérképén (Carte Taride) ott virított a szlogen: „A vízivók 59, a borivók 65 életévre számíthatnak!” Merte volna bárki betiltani az alkoholfogyasztást. Hiszen már a görög istenek is nektárt ittak (a görög szótő azt jelenti: „ami a halált legyőzi”). Hippokratész sebkezelésre és nyugtatónak, Galénosz gyógyszerek alapanyagának használta a bort. Épp csak a hatásmechanizmus nem volt világos.
Így aztán valóságos bomba robbant, amikor 1990-ben az amerikai Health magazin újságírója azt állította, hogy étkezési szokásaik, de főként a vörösborfogyasztás miatt a franciák tovább élnek, mint az amerikaiak. A figyelem a Serge Renaud-Michel de Lorgeril szerzőpáros tanulmányaira irányult, akik a Lancet brit orvosi folyóirat hasábjain már kísérletekkel igazolták, hogy a vörösbor polifenoljai képesek meggátolni a trombociták összetapadását, tehát csökkentik a vérrögök kialakulásának veszélyét, megállítják a „rossz” LDL koleszterin oxidációját, ami az érelmeszesedésért felelős, tehát csökkentik az infarktus veszélyét. Csodaszernek a rezveratrol nevű (elsősorban a szőlőhéjban felhalmozódó) vegyületet kiáltották ki. A rezveratrol lett az új elixír, ami nemcsak a szív- és érrendszeri megbetegedések ellen véd, de csökkenti a gyulladások és a rák kialakulásának kockázatát is.
Roger Corder brit professzornak azonban feltűnt, hogy a borban a rezveratrol mennyisége literenként a két milligrammot sem éri el, tehát ha megfelelő hatóanyagot akarunk a szervezetbe juttatni, napi öt liter bort kell meginnunk. Kell tehát lennie másik hatóanyagnak is. És évek munkájával meg is találták a több ezer polifenol közül azt a vegyületet, ami – mai tudásunk szerint – nyugodtan nevezhető csodaszernek. Ez a procianidin. A szőlőmagban és a szőlőhéjban található. Legjobban az áztatásos eljárással nyerhető ki a szőlőből, s legnagyobb arányban a szardíniai cannonau (ez a grenache fajta szárd neve) és a délfrancia tannat szőlő tartalmazza. (A szekszárdi Heimann birtok Stílusgyakorlat nevű bora cabernet franc és tannat fajták házasításával készült.)
Procianidint persze tartalmaz az áfonya, az étcsokoládé, az alma vagy a galagonya is. Véredényeinket azonban leginkább a procianidint tartalmazó vörösborok védik meg. Nem véletlenül írta már 1862-ben William Osler kanadai orvos: „Az ember annyi idős, amilyen idősek az erei.”
Vinkó József – hetivalasz.hu
