Mint költeményekről, úgy beszél a főzelékekről Magyar Elek, az Ínyesmester is. A cukorborsó leginkább júniusban kerülhet a tányérunkra. De óvatosan kell bánnunk „a borsófélék arisztokratájával”. Nem főzzük, hanem „vajon pároljuk a ráncos borsószemecskéket, szükség szerint föleresztjük egy-egy kanál jó erős, meleg húslevessel, meghinthetjük – pestiesen staubolhatjuk – egy kevéske liszttel (rántásról szó se essék, még habarásról se), az édesszájúak még egy késhegynyi porcukrot is szórhatnak rá”, aztán gyenge rántott csirkével párosítjuk, „mert ők ketten illenek egymáshoz a legjobban”. A késő őszi, téli asztalra „istengyalulta” tök és vargányafőzelék kerülhet. „Miképpen a zöld színt kiegészíti a vörös, úgy a zöldbabot kiegészíti a felsál.” A pikánsan savanykás sóskafőzelékhez tört burgonya való – összezúzásához kis disznózsírt hívhatunk segítségül -, a spenótfőzelékre pedig a pofézni (vagy bundás kenyér) ajánlkozik. Egyik sem lehet „sem malter, sem híg lélötty”.
Szegény Ínyesmester, mintha gasztropróféta szólt volna belőle. A Főzelékfaló Ételbárban épp ezt a két „házias” változatot kínálják. A borsófőzelék: nyálkás csirizben néhány töpörödött borsószem kóvályog. Parajfőzelék: gyanúsan híg zöldes lötty, álcázásképp töméntelen fokhagyma. A hatodik főzeléket tesztelem, és ínyem felmondja a szolgálatot: a nyúlós enyv ízű kötőanyag lassan betölti agyamat, mint Huxley Szép új világában a szóma; érzem, ha folytatom, rántásfüggő leszek.
Pedig a Főzelékfaló igazi sikertörténet. Jólesik olvasni róla. Hogy a „kedves kis családi vállalkozás” a Nagymező utcából hogyan lett tíz év alatt országos franchise-hálózat. Hogy a leleményes Bársony Ferenc „szinte a semmiből indulva” miként jutott el kilenc üzletig és hatszázmilliós árbevételig. Hogy az egyszeri zöldségesből, téli vásározóból (aki még a szakácsmesterséget is csak a katonaság alatt tanulta ki a gulyáságyúnál) hogyan lett magyar McDonald (Dick vagy Mac, nem világos). És hogyan menekült Magyarországról a belga-francia Quick, az amerikai Wendy’s gyorsétteremlánc, midőn rádöbbentek, hogy a magyar gyomor jobban kedveli a rántást, mint a hamburgert.
Úgyhogy rendelek inkább auflágot. Mert a főzelék – Magyarhonban – feltét nélkül nem az igazi. Beleharapok a kádári gasztronómia legtalányosabb csemegéjébe. A bélszínroló pártunk és kormányunk ravasz marketingfogása volt. Nemcsak a dekadens életöröm érzetét adta, de magyarázatul szolgált arra a kínos kérdésre is, hogy hová tűnt a marhából a bélszín. A savanyú kenyér, a fűrész- és tojáspor aromáit egyetlen falatban hordozó rudacska még a löttyedt rántott párizsi zamatát is túlszárnyalja, s bármelyik főzelékkel párosítva – világszabadalom. Nem véletlenül írja büszkén az ételbár honlapja: „ezt a sajátos, különleges ízvilágot sehol máshol nem élvezhetik a vendégek”.
Nem akarom elkeseríteni az amúgy nyilván derék Rántáskirályt, de ma a legtöbb honi étteremben sajnos ugyanezt a mélyhűtött alapanyagokból, zsíros és lisztes rántással készült ragacsot adják fel főzelék gyanánt. És még csak nem is olcsón. Az ebéd – főzelék feltéttel, mákos guba, üdítő – 1400 forintba kerül. Ennyiért kényelmesen megebédelhetünk bármelyik franciás bisztróban is. Bársony Ferenc persze naponta megeteti egész Budapestet. Ez igaz. De hát ezt Demszky Gábor is megtette. Ráadásul ő feltét(el) nélkül.
Vinkó József, hetivalasz.hu