Ahány kávéfajta, annyi legenda... Káldi, az abesszin kecskepásztor a sziklán üldögélve egy nap arra lett figyelmes, hogy állatait megszállta az ördög. Mekegnek, forognak, épp csak bukfencet nem vetnek. A fiú megpróbálta kideríteni, mi történt.
Káldi, az abesszin kecskepásztor a sziklán üldögélve egy nap arra lett figyelmes, hogy állatait megszállta az ördög. Mekegnek, forognak, épp csak bukfencet nem vetnek. A fiú megpróbálta kideríteni, mi történt. Észrevette, hogy a virgonc kecskék egy vadon termő cserje élénkpiros bogyóit legelik. Letépett néhány cserjeágat, s elrohant a közeli kolostorba. A bölcs szúfik hamar felismerték a növény serkentő hatását (kapóra jött az éjszakai virrasztáshoz), s a kávé Etiópia-szerte elterjedt.
Egy másik legenda szerint a varázsnedűt maga Allah küldte nagybeteg prófétájának. Mohamed erőre is kapott, rögvest felöklelt negyven lovagot (és negyven asszonyt). Így meséli Seherezádé az Ezeregyéjszakában. De ez rendjén is volna, hiszen „a kávé legyen forró, mint a pokol, fekete, mint az ördög, tiszta, mint az angyal és édes, mint a szerelem”.
Ami biztos: a „quawa” nevű élénkítő növényt a IX. században említi először Rhazes bagdadi orvos, márpedig ő nem akárki, hiszen kétszáz filozófiai és vallási témájú könyvet írt. A XI. század fordulóján Avicenna már gyógyszerként használja, a XIII. század közepén pedig ezt rágta a száműzött Omar sejk, azért maradt életben. Az iratok tanúsága szerint Mekkában (1370-ben) bezárattak egy kávéházat, mert a törzsvendégek a kalifát szidalmazták.
A fekete víz a későbbiekben is okozott bonyodalmat. A XVI. század közepén Konstantinápolyban annyi kávéház nyílt, hogy a szultán – összeesküvéstől tartva – megtiltotta működésüket. A bűnösöket bőrzsákba varrva hajították a Boszporuszba. Ötven évvel később a fanatikusok Velencében akarták be tiltatni az „ördög italát”, ám VIII. Kelemen pápa megkóstolta és megáldotta a fekete vizet. A XVII. század közepén a londoni asszonyok tiltakoztak a királynál, mondván, férjeik annyi kávét isznak, hogy impotensek lesznek. Hasonlóképp vélekedtek Voltaire orvosai is, akik megjósolták a filozófus halálát, mondván: a kávé méreg. „Lassan ható méreg lehet – válaszolta az író -, mert már nyolcvan éve iszom.”
Míg Törökországban válóoknak számított, ha egy férj nem vásárolt feleségének pörkölt kávét, addig Németországban úgy vélték, fogyasztása meddővé teszi a nőket! (Bach híres Kávékantátája ezt a mozgalmat gúnyolta ki.)
S akkor hátra van még a feketeleves! Aminek semmi köze a kávéhoz. A félreértésben vélhetően Arany János a ludas. Szirmay Antal anekdotagyűjteményében leírja, hogy a török szultán, színlelt ebédmeghívással, hogyan csal kelepcébe egy magyar nagyurat. Amikor gyanakodva távozni akar, azzal marasztalja: „hátra van még a fekete leves”. A jelre janicsárok ugranak elő, s megkötözik a tőrbe csalt magyart. Csakhogy Szirmay ezt az anekdotát Thököly Imre 1684-es nagyváradi elfogatásához kapcsolja, Arany János pedig Török Bálint 1541-es tőrbe ejtéséhez: „Hosszas ebéd a török szultáné, / Hátra van még a feketekávé; / Török Bálint tétova tekintget: / Körülfogott a janicsár bennünket!” – írja 1853-as balladájában.
Ha Arany olvasott volna régi szakácskönyveket, nyilván feltűnt volna neki, hogy Bornemissza Anna fejedelemasszony már a XVII. században feketelevet készít a tengeri nyúl „tüdejéből és májábúl”, „feketelévben magyar módra” főzi a hódot, aprómadarat, vaddisznót, teknősbékát, s számtalan más receptet. A feketeleves nem feketekávét jelentett, hanem egy (többnyire) vérrel készült mártást vagy levest. Nem csak Erdélyben volt divatos. Disznóvérből készült a spártai melasz dzómosz, kacsavérből a lengyel czernina, libavérből a svéd svartsoppa. S mivel a „lé” a magyar nyelvben többnyire kellemetlenséget jelöl (megissza a levét, nyak levest kap), s mivel ezek a levesek (hiába cukrozták őket) a vér miatt ijesztőek és keserűek voltak, a „hátra van még az étkezést lezáró feketeleves” kellemetlen jelentést kapott.
Nyilván tudta ezt az első pesti kávés, a szerb Cavesieder Blasius („Kávéfőző Balázs”) is, amikor 1729-ben bepanaszolta az olasz Francesco Bellienót, hogy olcsó áraival „ruinálja az üzletét”. Pedig sokáig nem is volt üzlete, hiszen vándorló árus volt, amolyan kucséber, aki nyakba akasztott tálcáról kínálta a keserű nedűt. Mert bár kahvedzsik (török főzőmesterek) már a XVI. század végén működtek Budán, a magyarok nehezen szerették meg a fekete italt. Orczy Lőrinc és Barcsay Ábrahám luxuscikknek látta, amit ha hörpölsz, „rab szerecsen véres veríték-gyümölcsét” iszod.
A ficsúr „téjfeles” kávéját gúnyolja Gvadányi uram is A peleskei nótáriusban, s Gaal György „tudós palótza” (1803) is romló szokásokról panaszkodik. A kávéházak környékét koldusok, szerencsejátékosok hada lepi el, s kedvenc budai helyén legújabban a Kávés Mesterek torma nélkül adják a „régi jó karaitszáros virstliket”. A kávé diadalútját persze nem lehetett megállítani. A XIX. század végére a fővárosban 550 kávéházat regisztráltak, néhány évtizeddel később pedig Budapestet joggal nevezték a „kávéházak városának”.
A kávé szót egyébként Zrínyi Miklós írta le először az 1651-ben megjelent Szigeti veszedelem harmadik énekében: „Egymás közt sok dologról beszélgetének / Káuét kicsin finchából hörpölgetének”. A kávéház szót pedig Pápai János, Rákóczi fejedelem titkára 1709-ben. „Ha szabad diskurálnunk, mintha csak a kaféházban volnánk.” De hogy miért kell az időt kávéházban tölteni, arra Alfred Polgar humorista adta a legjobb feleletet: „Az ember azért jár kávéházba, mert egyedül akar lenni. De ehhez társaság kell.”
Vinkó József – hetivalasz.hu
