Ma már senki sem ismeri, pedig a címe is derűt keltő: Egy nyársra ítéltetett hízlalt gúnárnak Márton-napi búcsúzó panasza és utolsó rendelése.
A versben a sértődött madár elborzadva idézi fel gazdasszonyát, aki eddig csak kényeztette, finomnál finomabb falatokkal tömte, most meg arra buzdítja a szolgálót, hogy gyorsan mellyessze meg, „szedje külön a pelyhit”, darabolja, „a szárnyait seprő tollaknak vagdossa le”, aztán a máját édes fahéjas, rozmaringos, szegfűszeges tejben áztassa, pirítsa pirosra, „hadd legyen a papnak kedves étele”. A gúnár hápogni sem tud ekkora háládatlanság láttán, attól meg kifejezetten lúdmérges lesz, amikor azt hallja, hogy aprólékjából, zúzájából ludaskása készül, zsírja meg jó lesz pirítósra. Hiába gágog, hiába libáncol, sorsát nem kerülheti el, hiszen ki Szent Márton-nap libát nem eszik, egész évben éhezik.
Vannak, akik állítják, a vers szerzője Csokonai Vitéz Mihály. A debreceni „nagyerdőben” írta volna, Nagy uram csárdájában, ahová a humanissimék (ez volt a jurátus urak régies neve) „botanizálni” jártak. Füveket keresni, no meg libát lopni. Ehhez kellett a malaclopó (más néven felleghajtó), a régimódi bő köpeny, ami alá egy malac is elfért, csak szorítani kellett a nyakát rendesen. Szóval itt írta volna a gúnáros verset Csokonai. De nem így van. Ott egy tilalmas versét szerzette. Jókai Mór mondja A csittvári krónikában. Vele meg nem érdemes vitába szállni, ő mindent tud.
A keveredés oka az lehetett, hogy Mátyásit (aki jogot tanult Debrecenben) a versezet miatt „silány rímpengetőnek” nevezték bősz kritikusai, Csokonai meg legott a védelmére kelt, hiszen Kecskeméten iszogattak, tarokkoztak eleget: mesterének, édes hazámfiának nevezte. Pedig gasztropoétánk tényleg írt néhány hasrengető traktust: „Csak azért szeretem a magyar menyecskét, hogy meg tudja főzni a borsos levecskét” (azaz borsos lével készíti a pecsenyét). A kerti labodát (azaz a spenótot) is ő tartja a legutálatosabb magyar éteknek, amit szerinte a németeknek köszönhetünk: „A sváb is azonnal magyar névhez foga, / Hogy spinát helyett nálunk húsba vágott foga: / Amiolta velünk szalonnát mer enni, / Ha kérdik, azt mondja: „Madar sváp meglenni”.
Mátyási írta a Gulyásnóta című pásztordalt is, amiről sokáig azt hitték, népdal. De tőle való a tokaji bor egyik korai dicsérete is: „Igya meg az olasz falernumi borát / Hegyéért nem adnám Budának egy sorát / Tessék a németnek a rhénusi lőre, / Nincs amiért vágyjak burgundi szőlőre, / Nem hasonlíthatom öszve Tokajt velek, / S az egész világon csak egy Tokajt lelek.”
Tőle tudjuk, hogy ha egy gulyás azt mondja: „nem sült rám soha csak egy bornyú”, akkor az azt jelenti, hogy egyetlen borjú levágását lehetett rábizonyítani; hogy a ludakat kormos almával töltötték (ez a decembertől érő bőralma neve); hogy a toszogatott kolbász nem az erotikus kulinária tárgykörébe tartozik, csupán nagyobb húsdarabokkal kézzel töltögetett hurkát jelent, Móricz Zsigmond említi is egyik regényében.
Azt pedig, hogy Mátyási – ahogy Kazinczy Ferenc állította – kínrímeket gyártó provinciális fűzfapoéta lett volna, cáfolja néhány strófája. Katászkaparék című versében, ahol a jobbágyok utolsó főzet lisztjét is elrekvirálják a nyuzár osztrák tisztek, 1789-ben ezt írja a politikai helyzetről: „Nem igaz, hogy sorsunk Isten színjátékja, / Kínjainkkal’ magát mulatni szándék ja, / Mert az emberiség csak ott boldogtalan, / Hol a többség szamár, vagy igazságtalan.”
Ez annyira korszerűtlen gondolat volna?
Vinkó József - hetivalasz.hu
Szellem a fazékból - Gasztrotörténetek
Ínycsiklandó történek a Magyar Konyha főszerkesztője, a Heti Válasz gasztronómiai rovatának szerzője, Vinkó József tollából.
A szerző ajánlása: 
„Úgy lapozd ezt a könyvet, Kedves Olvasó, mintha épp csak bekukkantottál volna a konyhába, ahová az illatok csalogattak. Kíváncsi voltál, mi fő a fazékban. Óvatosan emeld meg egyik-másik fedőt, szimatolj be a sütőbe, kóstold meg a mártást, vigyázz, meg ne égesd a nyelved. A fedő alól most nem illatok szállnak feléd, hanem ínycsiklandó történetek."
Kiadói kedvezményes árusítás:
Heti Válasz Kiadó
1027 Budapest, Horvát u 14-24., V. emelet.
Telefon: (061) 461-1400
Nyitva tartás: H-P: 8-16.30 óráig
E-mail: recepcio@hetivalasz.hu
A XVIII. századi magyar költészet egyik legmulatságosabb versezete Mátyási József népköltő dévaj poémája.
Ma már senki sem ismeri, pedig a címe is derűt keltő: Egy nyársra ítéltetett hízlalt gúnárnak Márton-napi búcsúzó panasza és utolsó rendelése.
A versben a sértődött madár elborzadva idézi fel gazdasszonyát, aki eddig csak kényeztette, finomnál finomabb falatokkal tömte, most meg arra buzdítja a szolgálót, hogy gyorsan mellyessze meg, „szedje külön a pelyhit”, darabolja, „a szárnyait seprő tollaknak vagdossa le”, aztán a máját édes fahéjas, rozmaringos, szegfűszeges tejben áztassa, pirítsa pirosra, „hadd legyen a papnak kedves étele”. A gúnár hápogni sem tud ekkora háládatlanság láttán, attól meg kifejezetten lúdmérges lesz, amikor azt hallja, hogy aprólékjából, zúzájából ludaskása készül, zsírja meg jó lesz pirítósra. Hiába gágog, hiába libáncol, sorsát nem kerülheti el, hiszen ki Szent Márton-nap libát nem eszik, egész évben éhezik.
Vannak, akik állítják, a vers szerzője Csokonai Vitéz Mihály. A debreceni „nagyerdőben” írta volna, Nagy uram csárdájában, ahová a humanissimék (ez volt a jurátus urak régies neve) „botanizálni” jártak. Füveket keresni, no meg libát lopni. Ehhez kellett a malaclopó (más néven felleghajtó), a régimódi bő köpeny, ami alá egy malac is elfért, csak szorítani kellett a nyakát rendesen. Szóval itt írta volna a gúnáros verset Csokonai. De nem így van. Ott egy tilalmas versét szerzette. Jókai Mór mondja A csittvári krónikában. Vele meg nem érdemes vitába szállni, ő mindent tud.
A keveredés oka az lehetett, hogy Mátyásit (aki jogot tanult Debrecenben) a versezet miatt „silány rímpengetőnek” nevezték bősz kritikusai, Csokonai meg legott a védelmére kelt, hiszen Kecskeméten iszogattak, tarokkoztak eleget: mesterének, édes hazámfiának nevezte. Pedig gasztropoétánk tényleg írt néhány hasrengető traktust: „Csak azért szeretem a magyar menyecskét, hogy meg tudja főzni a borsos levecskét” (azaz borsos lével készíti a pecsenyét). A kerti labodát (azaz a spenótot) is ő tartja a legutálatosabb magyar éteknek, amit szerinte a németeknek köszönhetünk: „A sváb is azonnal magyar névhez foga, / Hogy spinát helyett nálunk húsba vágott foga: / Amiolta velünk szalonnát mer enni, / Ha kérdik, azt mondja: „Madar sváp meglenni”.
Mátyási írta a Gulyásnóta című pásztordalt is, amiről sokáig azt hitték, népdal. De tőle való a tokaji bor egyik korai dicsérete is: „Igya meg az olasz falernumi borát / Hegyéért nem adnám Budának egy sorát / Tessék a németnek a rhénusi lőre, / Nincs amiért vágyjak burgundi szőlőre, / Nem hasonlíthatom öszve Tokajt velek, / S az egész világon csak egy Tokajt lelek.”
Tőle tudjuk, hogy ha egy gulyás azt mondja: „nem sült rám soha csak egy bornyú”, akkor az azt jelenti, hogy egyetlen borjú levágását lehetett rábizonyítani; hogy a ludakat kormos almával töltötték (ez a decembertől érő bőralma neve); hogy a toszogatott kolbász nem az erotikus kulinária tárgykörébe tartozik, csupán nagyobb húsdarabokkal kézzel töltögetett hurkát jelent, Móricz Zsigmond említi is egyik regényében.
Azt pedig, hogy Mátyási – ahogy Kazinczy Ferenc állította – kínrímeket gyártó provinciális fűzfapoéta lett volna, cáfolja néhány strófája. Katászkaparék című versében, ahol a jobbágyok utolsó főzet lisztjét is elrekvirálják a nyuzár osztrák tisztek, 1789-ben ezt írja a politikai helyzetről: „Nem igaz, hogy sorsunk Isten színjátékja, / Kínjainkkal’ magát mulatni szándék ja, / Mert az emberiség csak ott boldogtalan, / Hol a többség szamár, vagy igazságtalan.”
Ez annyira korszerűtlen gondolat volna?
Vinkó József – hetivalasz.hu
Szellem a fazékból – Gasztrotörténetek
Ínycsiklandó történek a Magyar Konyha főszerkesztője, a Heti Válasz gasztronómiai rovatának szerzője, Vinkó József tollából.
A szerző ajánlása:
„Úgy lapozd ezt a könyvet, Kedves Olvasó, mintha épp csak bekukkantottál volna a konyhába, ahová az illatok csalogattak. Kíváncsi voltál, mi fő a fazékban. Óvatosan emeld meg egyik-másik fedőt, szimatolj be a sütőbe, kóstold meg a mártást, vigyázz, meg ne égesd a nyelved. A fedő alól most nem illatok szállnak feléd, hanem ínycsiklandó történetek.”
Kiadói kedvezményes árusítás:
Heti Válasz Kiadó
1027 Budapest, Horvát u 14-24., V. emelet.
Telefon: (061) 461-1400
Nyitva tartás: H-P: 8-16.30 óráig
E-mail: recepcio@hetivalasz.hu
