Sam Bompas és Harry Parr legutóbb azzal lepte meg a nagyérdeműt, hogy a londoni Selfridges áruház tetejét csónakázótóvá alakították. A két szakács, akik már rég nem főznek, hanem food eventeket (gasztrohappeningeket) rendeznek, a cukorpótlóként ismert jázminpakóca jótékony hatásáról akarta meggyőzni a közönséget.
Annak méregzöld vizében kellett evezni.
A meghökkentés eszközével él a többi ételdizájner is. Az amerikai Jennifer Rubell sült oldalasokból, osztrigahéjból épít hegyeket, az Arabeschi di Latte csoport szénné égetett articsókából, rozsdás evőeszközökből készít műtárgyat. Az ételművészet veteránja, Daniel Spoerri nemrég Budapesten járt. A svájci képzőművészt többnyire a kulináris happeningek visszhangjából ismeri a közönség, pedig Kockadobás nevű vacsoráival – ahol a szerencse döntötte el, hogy ötvenezer forintért a gazdagok haute cuisine fogásait vagy a szegények rántott levesét kapjuk-e – Spoerri tabukat döntögetett.
Nincs abban tehát semmi meglepő, ha egy szépen terített asztalnál (Orr Máté Berlioz késik című festményén) egy felhevült moszkvai író hadovál a jól öltözött disznónak, miközben a fekete kandúr (Bulgakov A Mester és Margarita című regényének macskája) unottan bámul a világba.
A festők mindig is szerették a hasukat. Goya lazacsteaket, Gauguin főtt sonkát, Magritte almákat, Monet hatalmas húsdarabokat festett, pedig az elzászi libamájat meg a saját tavában fogott csukát kedvelte. Különös viszonyban volt a gasztronómiával Salvador Dali is. A kenyérhez ódát írt, a telefonkagylót kicserélte főtt homárra, a spenótot a „formátlan szabadság” jelképeként tisztelte. Azzal tréfálta meg vendégeit, hogy a fedő alól eleven békák ugrottak szerteszét. Játszott Picasso is. Egyik kedvenc trompe l’oeil (optikai csalódás) trükkje az volt, hogy a vallaurisi pékek négyágú kiflijét úgy helyezte az asztalra, mintha megdagadtak volna az ujjai.
A szőlővenyigén sütött szardíniák cinóberszínére azonban még akkor is emlékezett, amikor korai festményeit már rég elfelejtette. Az „élet” és „étel” szavakat Toulouse-Lautrec is összekeverte. Ecsetje egyik végével festett, másik felével a pisztáciával spékelt libapofát locsolta. Még akkor is festett és főzött, amikor deréktól lefelé már megbénult.
Az evés és a művészet ugyanabból a szenvedélyből táplálkozik, s mindkettő forrása az ízlés. Mutasd meg, mit eszel, és megmondom, hogyan festesz.
Csakhogy Orr Máté vegetáriánus. Az ő képein nem pompás cubákokat, gőzölgő gombócokat látni, hanem levágott nyúlfejet, éles szúrószerszámokat, koponyát, fűrészt, pisztolyt és a (Bulgakov regényéből ismert) villamoskocsit, ami levágta Berlioz fejét. A vendégek sem hétköznapiak. Az asztalra gyíkok, krokodilok, fekete patájú sertések könyökölnek.
Látszatra minden olyan, mint a XVII. századi csendéleteken, tűéles realizmussal megfestett drapériák, plasztikus emberi testrészek, ám a nagymama pirítósa szénné égett, a fehér szarvas a kivégzését várja, a gyümölcscsendélet akváriumba került, s a víz színén úszni akaró dinnyét emberkéz nyomja a mélybe, hogy létrejöjjön a háromszög-kompozíció. Mágikus, fenyegető világ ez. Ahogy a képeket szemléljük, nem az étkek megnyugtató békéje árad szét bennünk, hanem a félelem. Érezzük, hogy az üveg eltörhet, a vízzel teli nejlonzacskó kilyukadhat, a kés és a villa bármelyik pillanatban kínzóeszközzé válhat.
„Orr Máté a hagyományos kategóriákba (fotórealizmus, szürrealizmus) nem besorolható festő. Amit ő csinál, az orrizmus” – mondta a megnyitón Jarmo Nieminen finn műgyűjtő. Inkább horrorizmus, mondanám én, ha nem érezném a kegyetlen humor mellett a groteszk iróniát, a meghökkentő játékosságot. Orr Máté feltehetően a létezés kiszolgáltatottságáról, az ember és a dolgok esendőségéről beszél.
Ez a fiatal művész (tavaly diplomázott a képzőművészeti egyetemen) a képzelet és a valóság határmezsgyéjén egyensúlyoz. Láthatóan azzal kísérletezik, hogy az étkezéssel kapcsolatos előítéleteinket tesztelje. Tisztában van vele, hogy ha a festmény ételt ábrázol, az több, mint ha pusztán tárgyat mutatna, hiszen egy torta láttán működésbe lépnek egyéb érzékszerveink is. Orr Máté provokál bennünket, a villa meg a kés közé kedves kutyust ültet, mintha csak arra lenne kíváncsi, változnak-e szokásaink, ha gyámoltalan élőlény kerül a tányérra.
Ilyen gyermeteg csapdáknak mi persze nem ülünk fel. A nagy festők kivétel nélkül húsevők voltak, az eat-art rejtelmeibe vegetáriánus lélekkel elmélyülni nem lehet. Orr Mátéra vár tehát még egy fordulat. A nagy zabálás. Addig is ajánljuk neki Picasso receptjét: „Forraljunk serpenyőben olajat, dobjuk bele a rajzunkat, rázogatva süssük egy ideig, majd amikor a szélei kezdenek felpöndörödni, húzzuk le a tűzről. Így tökéletesen patinás, régies rajzot kapunk. Utána már csak fel kell szolgálnunk egy műgyűjtőnek. Kis rábeszéléssel fűszerezhetjük.”
Vinkó József – hetivalasz.hu
