Simogatásra pedig a magyar diplomáciának mostanában égető szüksége van. Nyilván ezért rendezett a Külügyminisztérium (a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátó-ipari Múzeum közreműködésével) desszertkiállítást. Mindenki tudja, hogy a megbékélések legkönnyebben a fehér asztal mellett születnek. Hiszen „a szív sohasem hálás, de a gyomor néha igen”. És mire a desszert sorra kerül, addigra eldőlt minden. Úgyhogy a külügy (a külképviseleteken) vándorkiállításon mutatja be gasztronómiai nagyköveteinket, a híres magyar édességeket.
Kérdés persze, hogy a muffinok, tiramisuk, brownie-k és macaronok divatos serege ellen kit küldhetünk csatába. Mert hiába finomabb a magyar tökös-mákos, „Rétes Hongrois”-t utoljára a XIX. század elején nyújtottak a párizsi Hotel Ritzben. Azóta senkinek sincs kedve akkora hártyavékony tésztát készíteni, amivel „egy huszárt lovastól be lehet sodorni”. Márpedig e nélkül esélyünk sincs a fancy cakes-ek (divatos desszertkollekciók) ellen. Ezeket a világ leghíresebb cukrászai designerekkel együttműködve készítik, és a Galliano vagy Louboutin kézjegyével ellátott csokoládékat olyan arcpirító árakon vásárolják a sznobok, hogy abba még a Negro cukorka is belesápadna. Arról nem is beszélve, hogy ma már a világon mindenütt tartanak macaronnapot.
A mai világban tehát esélyünk sincs a „négercsók”-kal, a „csehpimasz”-szal vagy a „csöves fánk”-kal. Pedig ezek Móra Ferencné kedvenc süteményei. Félreértenék a „Fedák-lepény”-t, a „hájas kiflit”, a „huncutká”-t is. Így maradnak legendás édességeink. Melyeknek történetük van. Például az indiáner. Amiről bár ezerszer megírtam már, hogy nem indián, hanem indiai mutatványosról nevezték el, neve helyesen tehát nem indiáner, hanem indusfánk, a rajongókat ez nem ingatja meg. Manapság nem nagyon készítik, még Auguszt Olga sem, és sajnos egy mai „tsemege-tsináló” biztosan nem adna el belőle napi négyszáz darabot, mint hajdanán Wikus Károly cukrászmester.
A többiek azonban jól tartják magukat. Dobos C. József csodatortája 1906 óta közkincs (a hamisításokat megunva a mester akkor adta át a féltve őrzött receptet a Cukrászok és Mézeskalácsosok Ipartestületének). Furcsamód e napon üzletét is feladta. Lehúzta a rolót, és bölcselkedni kezdett. „Mi az ízlés étvágy nélkül? – kérdezte például. – Gyógyíthatatlan szenvedés. És mi az étvágy éhség nélkül? Maga a halál.”
Kugler Henrikre és Emile Gerbeaud-ra szerencsésebb sors várt. Az elsőnek a kuglert (azaz a minyont), másodiknak a zserbószeletet köszönhetjük. No meg a cukrászdát a budapesti Vörösmarty téren, ami feltehetően több rajongót szerzett Magyarországnak, mint számos országimázskampány.
A gasztronómia hatalmát példázza Rigó Jancsi sorsa is. A prímás nevét nem virtuóz hegedűjátéka, még csak nem is botrányos szerelmi kalandja őrizte meg (1896-ban megszöktette a belga Chimay herceg fiatal feleségét), hanem egy habos sütemény. Ráadásul ezt a desszertet még csak nem is ő készítette, mint Dobos C. József a tortát, Rákóczi János mestercukrász (és nem a fejdelem) a túróst vagy Gundel Károly a palacsintát. A rigójancsi feltehetően ismeretlen pesti cukrász találmánya, aki volt annyira leleményes, hogy a korabeli hisztériát kihasználva a Rigó Jancsi-féle botránnyal népszerűsítette édességét.
Amit nem tett meg Gollerits Károly, a somlói galuska megalkotója. Így mindenki azt hiszi, hogy az édességet a Somló-hegyről nevezték el.
Ebből is látható, hogy csak az lesz világhírű, akiről elneveztek egy ételt. De legalább egy desszertet.
Vinkó József – hetivalasz.hu