Mint ahogy a Lyonban vetített magyar reklámfilmben fel is tűnt az ömlesztett sajt és csípős komája, Erős Pista.
Ahogy mi látjuk magunkat, és ahogy minket lát a világ. Miközben szakácsok, étterem-tulajdonosok, termelők, gasztroírók maroknyi csapata évek óta küszködik, hogy árnyalja a magyar konyháról külföldön kialakult torz képet, folyamatosan visszalépünk a Puszta-Paprika-Piroschka késő kádári csapdájába. Hol a betyárromantikát akarjuk erősíteni (tízmilliókat költünk a madridi metrómegállókban pusztaötösön vágtázó Rózsa Sándor-os óriásplakátokra), hol a paraszti hagyományok bemutatására áldozunk (a Travel Channel televízió magyar konyhát bemutató sorozatában egy paszabi cigány család játssza el harmincfokos hőségben az „echte” magyar disznóvágást). A rólunk kialakult kliséket nem megváltoztatni akarjuk, inkább kiszolgáljuk.
A napokban egy japán újságírócsapat kért (és kapott) állami támogatást kulináris terveihez: a hortobágyi csikósokat akarják lefilmezni, amint „a híres hortobágyi húsos palacsintát” készítik. Elképzelem, ahogy Laci betyár nagylöttyös indulattal kivágja majd a kunnyó ajtaját, odacsapja a cifraszűrt, markába pökve sózza, paprikázza a darált húst, habarást készít, hogy csak úgy liccsen, és lesüt nyolc palacsintát. Közben azt mormolja: „Hej, muramista, muramista!” A bogrács előtt meg ott áll a japán újságírónő, törékeny testét végigbozsongatja valami borsódzás, s úgy nézi a férfit, hogy – Karinthy Frigyes szavaival – „mállad tőle a fehér melle”. Mert ő „ilyen szépet, igazit, hímeset még nem látott”. (Ne mondjuk el, hogy az ételnek semmi köze a Hortobágyhoz, az 1958-as brüsszeli világkiállításra „kreálta” valamelyik szakács.)
A kulináris önmeghatározás persze kényes feladat. A Bocuse d’Or lyoni döntőjére beküldött plakátok többsége meg is kerüli a választ. A nemzeti sajátosságokat egyedül Olaszország vállalja: az ő poszterük középpontjában egy láda ínycsiklandó zöldség látható, az itáliai konyha alapanyagai, rajtuk felirat: „To Lyon”. Nem szerepel szakács a szingapúri, marokkói, svéd poszteren sem. Az első kettő nem is plakát, inkább kulturális szórólap, a svéd versenymű pedig feltehetően ételfotó, ezt támasztja alá a szlogen is: „A termék tisztasága, a részletek gazdagsága”. Srí Lanka plakátja értelmezhetetlen számolócédula (hasonló a norvég is), a japánok meg versenyzőjük helyett a szakácspápát, Paul Bocuse-t tették a poszterre. (Ennek ellenére megszerezték a második helyet. Vagy épp ezért?) Az angol plakát Az olasz meló (The Italian Job) című akciófilm persziflázsa, előtérben három Mini Morris, fölöttük a cím: The Lyon Job, Adam Bennett séf pedig hanyagul rátipor a fazekakra. „Mi az aranyért jöttünk” – mondja a felirat.
A többi nemzet meghökkenteni szeretne. Robrecht Wissels orrára ráragadt egy belga kiskanál, a svájci Teo Chiaravalloti karikatúraként ül egy tálalóedényben, mint valami dühös szamuráj, a kanadaiak, kezükben hatalmas hentesbárddal, szügyig vérben gázolnak, a guatemalaiak úgy bámulnak ránk, mintha drogot csempésznénk, a dán Jeppe Foldager pedig egy teherhajó rozsdás kéménye előtt lebeg segédjével – rejtély, mire készülnek. Az ausztrálok marhavágásra, ez világos, hiszen Shannon Kellam egy tehenet vezet a vágóhíd felé.
A többiek varázsolni akarnak, mint Széll Tamás. A brazil Fabio Watanabe dermedten szuggerál egy ételkölteményt, mögötte segédje megkísérel járni a vízen, hiszen – szerintük – a főzés: „tűz, víz, szenvedély”. Az észtek meseposzterén Kis Mukk kapaszkodik felfelé egy létrán, a stelázsi egyik felső polcán ott csillog az arany Bocuse-szobor. Elérni sem a plakáton, sem a valóságban nem sikerült. Annál jobban varázsolt a szemüveges francia séf, Thibaut Ruggeri, akit gall Harry Potternek csúfoltak. A rézserpenyőből végül ő „főzte ki” magának az aranyszobrocskát.
Ám a legjobb poszter díját – közönségszavazatok alapján – a HG Media plakátja nyerte, melyet Gálos Viktor fotóművész készített (a cégcsoporthoz tartozó Fotógyár felkérésére) 2012-ben a Hamu és Gyémánt magazinban. Széll Tamás úgy zsonglőrködik a lebegő nyersanyagokkal, mint a tarot kártya Mágusa az Univerzum elemeivel. Szakács és hozzávalók a valóságban soha nem találkoztak, a kép több fotóból, mint valami kirakós játékból épült fel. Éppúgy, mint Széll Tamás versenymenüje a Rubik-kocka elforgatott síkjaiból.
Vinkó József – hetivalasz.hu