Számos ételnek semmi köze a nevéhez. Rejtély, miért nevezik a talkedlit csehpimasznak (cseh farsangi sütemény, igaz, de miért pimasz?), titok a nőiszeszély, a képviselőfánk, a szabógallér leves etimológiája, nem is szólva a portugál Alcobaca kolostor édességeiről: szerzetescsók, angyalbendő, apácapocak. A papsipka vagy az apácakeblecske nyilván a formájáról kapta a nevét, de zavaros a püspökfalat eredete is. A középkorban szokás volt kóstolót küldeni a levágott szárnyasból a püspöknek, de miért a háta részét? Vagy a klérus már akkor felfedezte a csirkeosztrigát?
Amit franciának hívunk, többnyire nem francia. Párizsban a párizsi „német kolbász”, a franciasaláta „salade russe” (azaz orosz), a franciadrazsé antik jövevény, egy római patrícius fiának keresztelőjére készítették először. A franciakrémes eredetileg olasz találmány, ám azt a változatot, amelyben a cukrászkrémet tejszínhab választja el a karamellmáztól, feltehetően Szegeden találták ki a XIX. század elején. Sokáig így is nevezték: szegedinertorte. Aztán franciakrémes lett. Nyilván az akkor már Európa-szerte ismert szegediner gulasch (székelygulyás) miatt. Aminek semmi köze a Tisza-parti városhoz. Sem a székelyekhez. Nevét Székely József levéltárosról, Petőfi barátjáról kapta. A barátfülének sincs köze a szerzetesekhez, a lekváros derelye Freund budai sváb vendéglős találmánya, és akkor lett belőle „barátfüle”, amikor Freund magyarosította a nevét, és félrefordították a német étlapot. A jámbor pincér a „Freunds gefüllte Tasche” mellé azt írta: „Barát úr füle.”
A Hitler-szalonna gyümölcsíz, a Kádár-kolbász gumibot, a lábatlan tyúk túrós édesség, a zsíros kakas mézes popcorn. A brassói aprópecsenye sem brassói, miként a dorozsmai pontynak sincs köze a csongrádi településhez, mindkettőt Papp Endre, a Mátyás pince hajdani üzletvezetője találta ki, véletlenszerűen rábökve a térképre.
A bécsi szelet andalúz (mór beütéssel), Olaszországban cotoletta milanese (milánói karaj), a nápolyi osztrák (a Manner cég gyártotta 1898-ban), a kolozsvári töltött káposzta pedig leginkább budapesti, ám ha kolbászt teszünk a tetejébe, akkor debreceni töltött káposzta. Még szerencse, hogy a liptói juhtúrót tényleg a liptói hegyekben készítik, a frankfurti virsli a Majna-parti városból származik, és a linzer is linzi. (Bár ez utóbbit sokak szerint Linzer bécsi cukrász készítette.)
Még nagyobb a zűrzavar, ha a személyneveket nézzük. Az még egyszerű, amikor valamelyik szakács vagy cukrász tulajdonneve lett köznév: kuglóf (Kugler Henrik), zserbó (Emil Gerbeaud), dobostorta (Dobos C. József), Suhajda-szelet (Suhajda János csokoládégyáros), Gundel-palacsinta (Gundel Károly), Marchal-máj, amit hol Marsall-, hol Marschal-májnak írnak (Marchal József legendás vendéglős volt a két világháború között), Sacher torta, amit Franz Sacher bécsi cukrász készített Metternich kancellárnak 1832-ben. Bonyolultabb a hírességekről elnevezett ételek etimológiája. A Fedák-lepényt valószínűleg sütötte a színésznő, Fedák Sári is. És Rossini, a zeneszerző is kóstolta a róla elnevezett bélszínt, hiszen ő találta ki. Ám a Mozartkugelnek ugyanúgy semmi köze a zeneszerzőhöz, mint ahogy Mátyás királynak se a pulykamellhez. A marcipánt száz évvel Mozart halála után kezdték gyártani, a pulyka pedig Mátyás halála után került Európába. A király feltehetően gyöngytyúkot evett.
De hát ezek apróságok, mondhatnák. Kinek a pap, kinek a papné.
Kinek meg a papszelet.
Vinkó József – hetivalasz.hu