Az olaszok Signor Maccheronit, az osztrákok Hanswurst ( „Kolbász János”) minden lében kanál figuráját, az angolok a tökkelütött Mister Punchot. Ki más lehetett volna a legnépszerűbb magyar bábfigura, ha nem a palacsintasütővel, fakanállal hadonászó Paprika Jancsi? Csípős a humora, erős a karja, zöld a ruhája. Szóval magyar az istenadta.
Mégis kitúrta őt Erős Pista. A hungarikum. Pedig őt nem a néphit, hanem a kereskedelem teremtette. Durva ő is (durvára darált csípős fűszerpaprikából készül), ám nem a szegények támasza, csupán a lusta szakácsoké. Aki nem akar dolgozni, ezt teszi halászlébe, lecsóba, paprikás krumpliba.
Erős Pista párja Édes Anna. A szilaj kun legény meg a szelíd kecskeméti leány. Furcsa mód senkit nem zavar, hogy Édes Anna regényhős. Gyilkos cselédlány, aki lemészárolta gazdáit. De hát ki olvas ma Kosztolányit? Kosztolónyi viszont mindenki szeret. És Édes Annát az „édesnemes” ízek kedvelőinek ajánlják. Nem tartanak tőle, hogy gyilkos dühe újra felhorgad. Pedig furcsa szerelmi háromszög van kialakulóban. A polcokon néhány hete feltűnt Karikás Pista. Lelke vékonyra szelt zöldpaprikát rejt sós lében. És „kétszínű”. Zöld és piros. Karikásával „megbolondítja a vajas pirítóst és a körözöttes kenyeret is”. Az olasz költő-szakács, Marinetti tollára méltó dráma van kialakulóban: „Édes Anna vergődése Erős Pista és Karikás Pista között. Ez maga a futurista Liptai Claudia-sorstragédia. A zöld sikoly.”
Szerencsére a barátfüle nem lett hungarikum. Kiderült, hogy nem a bencés szerzetesek füléről van szó. Élt a XIX. század második felében Budán egy Franz Freund nevű vendéglős. Az ő specialitása volt a szilvalekvárral töltött tészta: „Freunds gefüllte Tasche”, azaz Freund-féle töltött derelye. A kiegyezés után azonban a derék sváb is magyarosította a nevét, s lett belőle Barát Ferenc. Magyarították az étlapot is. A fordító azonban nem tudta, hogy a „gefüllte” töltöttet jelent, ezért a kétnyelvű étlapra a „Freunds gefüllte Tasche” mellé azt írta: „Barát füle”.
A barátfüle tehát nem magyar szabvány. Karinthy Frigyes Barátnőfüle című receptjét azonban ajánlom a hungarikumok közé. Forradalmi szakácskönyvem című művében szerepel: „Végy két barátnőt, lehetőleg egyforma korút, vagyis egy húszéveset és egy negyvenéveset, vágd le a fülüket, rizsporban habarva tedd tepsibe, próbáld őket pirítani, néhány sikamlós viccel, közel hajolj, és ha nem pirulnak, hozzáláthatsz a töltelék elkészítéséhez. Az egyiket töltsd meg apróra vágott pletykával a másik barátnőt illetően, hengergesd meg, sustorgasd a fül mögül vett hájjal, a végén tégy hozzá egy bizonyos értesülést, a húszéves számára, hogy a másik ötvenéves, a negyvenéves számára, hogy a másik harmincöt éves, húzd bele, tömd el, a füleket ragaszd vissza eredeti helyükre, esetleg megfordítva, úgy még ízletesebb.”
Azt pedig már csak etimológus ínyencek számára említem, hogy az első világháború után a Király utcában egy cukrász purim ünnepére mákkal töltötte meg a barátfülét, és elnevezte „Mohntaschénak”. A pesti zsidók ezt „Homantaschnak” értették. Így lett a barátfüléből Hámán füle, ami máig a zsidók ünnepi csemegéje. Mondja valaki, hogy Isten (és a gasztronómia) útjai nem kifürkészhetetlenek.
Vinkó József – hetivalasz.hu