A lapok címoldalon hozták a szenzációt, néhány televízió megszakította adását, a felelős államtitkár ínyenc turistákat vizionált, amint hónuk alatt a Michelin Guide vörös kötetével – a metróépítés miatt feldúlt Kálvin téren bolyongva – keresik az éttermet. Még Béla is felsóhajtott a Pocakos Lakatosban, és áttette alumíniumtálból műanyag tálcára a pejslit. Csillagnak még nem örültünk ennyire.3
Azóta sok mosogatóvíz lefolyt a Dunán. Lett két másik Michelin-csillagos éttermünk (az Onyx és a Borkonyha), Széll Tamás – a magyar gasztronómia történetében először – tizedik lett a lyoni Bocuse d’Or versenyen, Molnár Gábor is kvalifikálta magát a jövő évi döntőre az elegáns kilencedik helyezéssel, most meg Stockholmban bejelentették, hogy 2016-ban – a kelet-közép-európai országok közül elsőként – Budapest rendezheti a kulináris világ legnagyobb presztízsértékű szakácsversenye, a Bocuse d’Or európai döntőjét. Futballnyelven szólva ez olyan, mintha megkaptuk volna az Európa-bajnokság rendezési jogát.
Ki emlékszik már Kreil Vilmosra, a Magyar Bocuse d’Or Akadémia első elnökére, aki a honlapján arra a kérdésre, hogy mi a foglalkozása, azt a választ adta: „a magyar konyha diplomatája”. Hová tűntek a védnöki táblák sáncai mögül huhogó olimpiai bajnok mesterszakácsok, akik folyvást a „világhírű” magyar konyha identitását féltették, és óva intették az álmodozókat, hogy ne loholjanak a trendi világkonyha után, inkább tegyenek vastagabb rántást a levesbe? No de hová lett a tavalyi hó?
Az elmúlt tíz évben tényleg felébredt Csipkerózsika-álmából a magyar konyha, felnőtt egy új szakácsnemzedék, megjelentek a tudatos vásárlók, feltűntek az elkötelezett termelők, ma már nem illúzió a minőségi magyar kecskesajt, szopós bárány, mangalicapofa. Tágabb a horizont, a csúcsgasztronómiai innováció egyre inkább leszivárog a polgári konyhába is, a fejlődés visszafordíthatatlannak tűnik. A 2016-os rendezési jog pedig újabb esély arra, hogy Magyarország még inkább felkerülhessen Európa gasztronómiai térképére. Nemzetközi figyelmet, világhírű séfek, szakújságírók, gasztroturisták ezreit, a magyar konyha, a magyar bor, a magyar alapanyagok iránti felfokozott érdeklődést jelentheti. Egy ilyen verseny nagyobb és jobb hírverés Budapest számára, mint egy hajórakomány turistaprospektus. Ahogy a New York Times írta anno 1939-ben Gundel Károly ligeti étterméről.
Persze pokoli a kihívás is. A Bocuse d’Or olyan, mint a Forma-1. Hibátlanul működő profi gépezet, ahol nemcsak a versenyzőket, de a rendezőket is kegyetlenül nehéz pálya várja. Ide precizitás, fölényes szakmai tudás, kreativitás és hidegvér kell. És megbízható minőségi alapanyag, hiszen az európai versenyen előírás, hogy az egyik fogásnak kötelezően hazai alapanyagból kell készülnie. Márpedig (akár vadhúst, akár libamájat választanak majd a szervezők) a húsz versenyzőnek a felkészülés időszakára közel négyszáz egyforma súlyú és minőségű nyersanyagot kell biztosítani. Így fel sem merülhet a balatoni fogas (sokak szerint a legfinomabb édesvízi hal), hiszen ekkora mennyiség folyamatosan nem biztosítható. És sajnos kérdéses a mangalica is, hiszen Stockholmban az osztriga, a kék kagyló és a fekete tőkehal mellett a svéd sertés volt a téma.
Hogy fogalmuk legyen, mekkora dolog is ez a szakácsverseny, álljon itt néhány példa. Amikor a 88 éves szakácspápa, Paul Bocuse frissen keményített, makulátlan séfsüvegben, klasszikus séfkabátban, ropogós fehér kötényében (amit mindig ugyanazzal a mozdulattal simít végig), nyakában a szakma legjobb kézművesének járó kitüntetés kék-fehér-piros medáljával belép Lyonban a kiállítócsarnokba, ahol a világverseny döntőjét rendezik, szinte felrobban a terem. Világhírű szakácsok, diplomaták, rajongók, újságírók ugrálják körül, mint valami színészt vagy popsztárt, épp csak meg szeretnék érinteni. Bocuse élő legenda, a séfek királya. Viaszfigurája ott pózol De Gaulle mellett a párizsi Musée Grévin panoptikumában, életnagyságú posztereitől lépni nem lehet a városi vásárcsarnokban, még a nyertesek is az ő egész alakos aranyozott szobrát vihetik haza jutalomképpen. Rossz nyelvek szerint életében csak Kim Ir Szen, az észak-koreai dolgozó nép jótevője kapott több szobrot hódolóitól, mint ő. Pedig Lyon oroszlánja (az angol szójátékban „Lion of Lyon”) – ahogy maga mondja – nem tett semmi különöset. Hacsak azt nem, hogy a konyhát visszaadta a konyhafőnököknek. Az 1970-es években elindította a nouvelle cuisine (új francia konyha) mozgalmát, amely forradalmasította a gasztronómiát, létrehozta az európai szakácsok unióját, 1987-ben megalapította a saját magáról elnevezett szakácsversenyt, amelynek eddigi 14 döntőjét (azért ez is érdekes!) hétszer franciák, hatszor északiak (norvégok, dánok, svédek) nyerték meg. Rajtuk kívül más nemzet színeiben csak a luxemburgi Léa Linster tudott győzni, de hát ő is francia.
Bocuse történelmi tette a következő: megújította a francia konyhát, visszaadta az alapanyagok (kézművesek és kistermelők) becsületét, utazásai révén átjárhatóvá tette a nemzeti konyhákat, mesterien bánt a médiával, a főzésből divatot teremtett. A séfek miatta lettek sztárok.
Csoda, hogy tisztelik?
Vinkó József – hetivalasz.hu
Szellem a fazékból – Gasztrotörténetek
Ínycsiklandó történek a Magyar Konyha főszerkesztője, a Heti Válasz gasztronómiai rovatának szerzője, Vinkó József tollából.
A szerző ajánlása:
„Úgy lapozd ezt a könyvet, Kedves Olvasó, mintha épp csak bekukkantottál volna a konyhába, ahová az illatok csalogattak. Kíváncsi voltál, mi fő a fazékban. Óvatosan emeld meg egyik-másik fedőt, szimatolj be a sütőbe, kóstold meg a mártást, vigyázz, meg ne égesd a nyelved. A fedő alól most nem illatok szállnak feléd, hanem ínycsiklandó történetek.”
Kiadói kedvezményes árusítás:
Heti Válasz Kiadó
1027 Budapest, Horvát u 14-24., V. emelet.
Telefon: (061) 461-1400
Nyitva tartás: H-P: 8-16.30 óráig
E-mail: recepcio@hetivalasz.hu