Tamási Áron azt írja: "Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne." Krúdy sosem volt otthon.
Amikor a millennium évében Pestre költözött, hónapos szobákban húzta meg magát a Józsefvárosban. Három évvel később feleségül vette Spiegler Bellát (a híres rabbi lányát), de hamar összekülönbözött az asszonnyal, aki Satanella álnéven beszélyeket írt. Krúdy először áthurcolkodott a „kakasos házba”, a város leghíresebb bordélyába, majd a Meteor szálloda cselédszobájába költözött. Itt legalább volt mosdótál és csizmahúzó. Aztán az Astoria Hotel következett, csak mert kedvenc pincnöke, Braunhuber Gyula itt lett főpincér. Végül – miután elszerette a szállodaigazgató világszép hitvesét, Rezsánt – flegma egyszerűséggel beköltözött a Royal szállóba, az igazgatói lakosztály mellé.
„Bródy Sándorral laktunk itt – írja később -, ő, mint egy király, én pedig, mint egyszerű hozzátartozója a szállodás családjának.” Botrány furcsamód nem e családi háromszögből lett, hanem abból, hogy Krúdy 1918-ban a szállodásné lányát is elcsábította. „Magányosan, szállodákban meghúzódva töltöttem ezt a kort – panaszkodott később álszenten -, nekem soha nem volt otthonom.”
Az új asszonnyal (mert Rozsa Zsuzsannát ezek után feleségül kellett vennie) a Margit-szigetre költöztek. Kis híján 13 évig laktak itt, a nagyszállóban, a kisszállóban, a nádori nyaralóban (Szép Ernő is a szomszédjuk volt), majd bérlakásban. A húszas évek vége felé azonban Krúdy már kegyvesztett lett. Írásait a lapok nem közölték, a rezsit nem tudta fizetni, kegyelemből kiutaltak számára egy düledező házrészt Óbudán, a Templom utca 15. szám alatt. „Három szobánkból kettő az udvarra, egy az utcára nézett. Ez lett Apué” – emlékszik Krúdy Zsuzsa. – „A parányi, sötét fürdőszobában ócska, horpadt bádogkád szomorkodott, valóságos istencsapás a szigeti gyógyfürdő után. A megszokott fákat, virágokat Anyu néhány muskátlival, leanderrel igyekezett pótolni. Valamennyien tudtuk, hogy más lehetőségünk nincsen, és ennek az otthonnak is örülnünk kell.”
Krúdy itt halt meg 1933. május 12- én. A halála előtti napokban villanyát kikapcsolták, adósságai miatt a bíróságon megalázó vagyontalansági esküt kellett tennie, az asztalon a halottkém nem talált semmit, csak egy kopott halszálkás felöltőt, meg csatos üvegben egy palack zöldszilvánit, amit utolsó este hozatott a Kéhli fogadóból.
A sors fintora, hogy most ezt a lakását is „elrekvirálták”. A hatalom (újabb fityiszt mutatva az írónak) épp a hajdani Krúdy-emlékházat „utalta ki” a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátó-ipari Múzeum számára. Egyik hajléktalant költöztették a másik helyére. Az elmúlt hat évben a múzeum is többször költözött, először a várbeli Fortuna házból Pestre, majd a Szent István téri palotából ide, a volt Dugovics Titusz térre.
A történet mégis happy enddel zárul. A Krúdy-emlékházat ugyanis az Isten is múzeumnak teremtette. Ha valahol, akkor itt még él a régi Pest-Buda hangulata, ezen a macskaköves szakaszon, ahol hajdanán „lassítani szoktak a leggyorsabb fiákerek is”, a házak még mindig a „földbe bújnak”, az ódonság illatát érezni, s a kapuból rálátni Kéhli mama bodegájára, amit az író csak kegyhelynek nevezett, hiszen olyan ház volt, ahol „a gyomor és a lélek is felvidulhat”.
Nem csak kegyelet tehát, hogy Kiss Imre igazgató és Saly Noémi tudományos munkatárs az új helyen az első kiállítást Krúdy budapesti lakhelyeinek szentelte. A lakások mellett képzeletben végigjárhatjuk az író törzshelyeit is a zugligeti Fácántól a budafoki Kutyavilláig, a tabáni Mélypincétől az ódon Zenélő Óráig, a vízivárosi Zöld Hordótól a Kéhli fogadóig, ahol – feltehetően – legutoljára kötött asztalkendőt. Hiszen „az az ember, aki nem ebédelt, nem sokat jelent ezen a világon”. Reménykedjünk benne, hogy végre hazataláltak. Az író is, meg a múzeum is.
Magyar Kereskedelmi és Vendéglátó-ipari Múzeum
(Budapest III., Korona tér 1.)
„Nekem soha nem volt otthonom…” – Krúdy Gyula budapesti életének színterei.
A kiállítás 2012. december 31-ig látogatható.
hetivalasz.hu – Vinkó József
