"Egy leheletnyi századvég van az egészben" - írja Márai Sándor a régi bútorokkal, sárgaréz fogantyús, tükrös szekrényekkel, mahagóni süteményespulttal berendezett, vörös selyemkárpitos Krisztina téri Auguszt cukrászdáról (ma Déryné Bisztró), {...}
{…}ahol öreg kisasszonyok szolgálnak fel, édes kávéillat terjeng, és ahol (az 1940-es évek elején) ő is naponta elüldögélt, pipája füstjébe burkolózva.
Itt találkozgatott Mezey Máriával, a szépséges fiatal színésznővel, kaviáros szendvicset majszolgatva, miközben csokoládés narancshéjat csomagoltatott a feleségének.
Ez az atmoszféra él számtalan más író emlékezetében is, és ezt a hangulatot kereste az elmúlt évszázadban az egész Auguszt família. Habverés közben azonban szembetalálkoztak a történelemmel. Cukrászdáikat hol bombatalálat érte, hol elsodorta a válság, hol államosították őket. A család öt nemzedéke 1870 óta (ekkor nyitotta meg „czukorka” üzletét a Tabánban Auguszt Elek) legalább tízszer kezdett mindent elölről. Az Auguszt dinasztia sorsában tükröződik tehát az elmúlt évszázad. És a magyar cukrászipar története is.
 |
| AUGUSZT JÓZSEF, a hagyományok folytatója |
A dolgok felett pedig Auguszt Elemér szelleme lebeg. Ő volt az újraalapító, aki makacs derűvel – oldalán feleségével, Resetka Olgával – a poklot is megédesítette. Az orosz hadifogságban (összelopkodott alapanyagokból) bejglit sütött a hadifoglyoknak karácsonyra („a cukrot megpörköltem, hogy karamellaízű lett, a kenyeret elmorzsoltam egy kis faggyúval, az volt a diótöltelék”), a kitelepítés éveiben Taktaszadán (kukoricacsőszként) szaloncukrot és lakodalmas tortát készített a falusiaknak. Az ötvenes évek második felében – amikor újra üzletet nyithatott a Fény utcában – angyali türelemmel magyarázta a népi ellenőröknek, hogy a sütemények nem egyformák, egyikbe ennyi liszt és vaj kell, a másikba annyi. Pontosabban kellene, ha volna.
Gyerekei és unokái Papatának hívták. Az ötvenes évek vége felé társbérletben éltek ötödmagukkal az Apponyi (ma Ferenciek) téren, a Jégbüfével szemben. A lakás egyetlen szobából állt. Auguszt Elemér beállította a fürdőkádat a konyhába, és abban úsztatta a zalai rákokat, meg a halakat. A kecsegét marinálta, az angolnából pörkölt készült, de sütött békacombot is, hiszen nemcsak cukrász, de kitűnő szakács is volt. „Lehet, hogy szép nem vagyok, de mégis hódítok” – dalolgatta lányának, és felhajtott egy-egy pohárkával kedvenc szekszárdi kadarkájából. Fiatalkorában a lisszaboni Garrett étteremben színes karamellrózsáival szerzett hírnevet, itthon ő hozta divatba a sonkás hasét, a rizsfagylaltot, a meggyes-mákos pitét.
Igényessége legendás volt. Még 93 éves korában is bejárt a műhelybe, ellenőrizte az alapanyagokat (saját őrlésű liszt, a családi kertből való gyümölcsök), felügyelte a cukrászokat, a tökéletes modorra tanítgatta a felszolgálókat. A tökéletességet kereste. A régi legendás krisztinavárosi kuglófot (aminek receptje elveszett a háborúban) vagy harmincszor elkészítették, de ő csak hümmögött: „még mindig nem olyan”. Amikor nyolcvanadik születésnapjára gyerekei morzsalékos piskótaalapra rakott, tömör marcipán-csokoládékrémes, keserű kávéhabos süteménnyel lepték meg, amit tiszteletből E 80-nak (azaz Elemér 80-nak) kereszteltek, azt mondta: „Finom. De nincs olyan, hogy ne lehetne még finomabb.”
Élete vége felé egy tévéműsorban arról faggatták, miért árulta el az Auguszt bejgli receptjét. Hiszen a híres receptek titkát svájci széfek őrzik. „Kérik, hogy adjam meg a receptet – válaszolta -, megadom, aztán egy hét múlva jönnek, hogy Auguszt úr, nem sikerült, nem olyan márványos, mint a magáé. Hát, mondom, a kezemet nem tudom odaadni.”
Vinkó József – hetivalasz.hu
