"Egy nemzetről sokat elárul étkezési kultúrája, ezért különösen fontos, hogy mindazok, akik ezen a területen dolgoznak, azt rendkívül lelkiismeretesen tegyék. Amikor a munkájukat végzik, nemcsak magukról állítanak ki bizonyítványt, olyankor az egész szakma becsülete, az ország jó híre is múlik rajtuk."
Ezek Benke László „Oskar-díjas” (sic!), „négyszeres olimpiai bajnok” mesterszakács, az Első Magyar Fehérasztal Lovagrend nagymesterének felelősségteljes szavai. A „magyar gasztronómia diplomatája” vérét és verítékét nem kímélve szolgálja a Haza (és a Teletál Ételfutár vállalat) érdekeit, szakácskönyveket ír, televíziós műsorokat vezet, fesztiválról fesztiválra lohol. Hol tízezer tojásból készít rántottát, hol csülökparádén elnököl, aztán kolbász-, majd töltöttkáposzta-fesztivál következik. A nemzet Laci bácsija szervez, aprít, dagaszt, kavar, hirdeti, hogy „a magyar konyha világhírű”, még ha közben odakozmál is a lecsó, besűrűsödik a rántás, taplókeménnyé sül a hús. A Mestert mindez nem zavarja, huncut mosollyal összecsippenti mutató- és hüvelykujját, s pénztárcájához rendületlen hűséggel reklámozza bográcskészletét, „vanília ízű” pudingporát. Fellép bárhol és bármikor. Kóstolójegy ellenében bármire hajlandó. Ha tarhonyáról beszél, a riportban megjelenik a link: „Megkívántál egy finom tarhonyás ételt? Rendeld meg most!” Ha gasztronómiánk múltjáról értekezik, összefércelt szakácskönyvét reklámozza. Ha fényképezik, úgy fordul, hogy séfkabátján kirajzolódjék a Teletál Ételfutár logója. A trendnek megfelelően nemzeti húrokat is penget. A Kossuth-rostélyosba nemzetiszínű zászlócskát, a kalácsba kokárdát tűz. Eközben Brazíliából importált zselatint forgalmaz Czuki márkanéven.
A különös az, hogy hókuszpókuszai nem leplezték le. Sőt. Ellenkezőleg. Inkább a szobrát leplezték le. Lajosmizse polgármestere és a helytörténeti múzeum illetékesei még a nyár végén úgy döntöttek, hogy a város legendás szülötte, a „séfek séfje”, akit „a Teremtő is szakácsnak szánt” – bár ez kultúrállamokban nem szokás -, még életében megérdemel egy mellszobrot.
A mű nem aranyból készült, mint Laci bácsi irigyei állítják. Csupán bronzból. És nem is életnagyságú, mint Rákosi szobrai. Szerény mellszobor. Laci bácsi hamiskásan mosolyog, ujjait összecsippenti, másik kezében pedig a könyvét szorongatja. Persze nem az eredeti példányt, hiszen a szürkemarhabőrbe kötött Magyarok Asztala (diófa borítóval) 115 kilogrammot nyom, és a vitézlő bor-és pörköltlovagrendek képviselői majdnem berosáltak, amikor a Parlamentben átadták a láthatóan meghatódott Szili Katalin házelnöknek. Ez csak kicsinyített változat. Viszont tény, hogy Kopcsik Lajos mestercukrász marcipánból elkészítette (és a múzeumnak ajándékozta) a másolatát. És negyven postagalambot is elengedtek a főtéren. Bár ezeket a helyi galambász amúgy is elröptette volna.
Úgyhogy „a szakma becsülete és az ország jó híre” rendben volna. Galiba csak annyi történt, hogy a szervezők (a Teletál Magazin lelkes beszámolója szerint) meghívták a szoboravatóra a város két másik hírességét is. Polyák Imre olimpiai bajnokot és Besenyei (sic!) Ferenc színművészt. A kötöttfogású birkózó állítólag el is ment. A színművész nem. És nem azért, mert megsértődött volna, mivel rosszul írták a nevét. (Elvégre a „világhírű” szakácsoknak nem kell tudniuk, hogy írják a nemzet színésze nevét.) Hanem feltehetően azért, mert 2004-ben (Lajosmizsén) elhalálozott. Egyet kell tehát értenünk Benke Lászlóval. „Egy emberről sokat elárul étkezési kultúrája.” De nem csak az.
Vinkó József – hetivalasz.hu
