A legjobb vendég. Nem az érdekli, mit eszik, hanem hogy hol. Fél évet vár, hogy bejusson az El Bulli ("Kis buldog") szentélyébe a spanyolországi Rosesban, három hónappal előre foglal a londoni The Fat Duck ("Kövér Kacsa") étterembe, kifizet másodmagával nyolcszáz eurót, csak hogy elmondhassa, megízlelte a katalán főzőzseni, Ferran Adria ropogós nyúlfülét, Heston Blumenthal szalonnás tojásfagylaltját.
Vele tényleg bármit meg lehet etetni, csak legyen trendi, különleges és drága. Ő az ementáliban a lyukat szereti (persze nem mindig), kedvenc kínai fogása: a huszonhetes. Nem zavarja a face-control sem, sőt a biztonságiak sorfala között elhaladva kellemes bizsergés fogja el; számára egy étterem megnyitó olyan, mint egy fashion party, ahol ő is bemutathatja legújabb kollekcióját. Őt nem a gyomra vezérli. Azért jön, hogy lásson, és hogy lássák. Azt pedig, hogy a menü ízlett-e neki, megtudja a másnapi kritikákból.
A gasztrosznobnak persze semmi köze a gourmet-hoz. Az ínyenc az ízek kifinomult élvezője, aki órákat csámborog a biopiacon zsenge madársalátára vadászva, maradék pénzén Albába utazik fehér szarvasgombáért, és hajnali háromkor kel, hogy a Bosnyák téri piacon hozzájusson a trógeroknak készült pájslihoz. Míg sznob testvére Victoria Beckham szoknyáját bámulja, ő a ropogós libacombra gondol, s amíg elalélt asztaltársa autogramot kér Danny DeVitótól, ő zsebre vágja az étlapot. Nem azért szereti az osztrigát vagy a Szent Jakab kagylót, mert divatos; ő a tenger ízét keresi, és nem azért foglal Gordon Ramsay éttermébe, mert látni akarja a konyha ördögét, hanem mert kíváncsi, hogyan készíti a rizottót. Titokban otthon maga is főz, és inkább éhen halna, semhogy hamburgert, zacskós levest vagy bélszínrolót fogyasszon.
És így van ez Magyarországon is. A honi gasztrosznobok paradicsoma a Tom George Restaurant, a Symbol, a Déryné és a Mini. Ezt hallani a fodrásznál, a fitneszteremben, itt parkol a legtöbb merdzsó jeep és BMW, az egy négyzetméterre jutó reklámszakemberek és címlaplányok átlaga itt a legmagasabb. Aki ad magára, ide jár. Voltak már valódi éttermekben is persze (Chateau Visz, Costes, Enoteca Corso, Onyx), ahol európai színvonalú séfek főznek, de ott feszélyezte őket a cérnakesztyűs pincérek hada, ráadásul partnerük (celebéknél ezt így mondják) összekeverte a pekingi kacsát a hírlapi kacsával, a zöldségkoktélt a Molotov-koktéllal. Úgyhogy százszor egyszerűbb „beugrani a Symbolba”, ahol a plafonról egy négy milkás bömzi lóg. Ez menő hely, menőknek. A vakegér is láthassa.
Ezt a feelinget kínálja vendégeinek Kovács Kristóf (Fábry-show) producer. Már a Déryné nevű kávéház/ bisztró/cukrászda sem bízott semmit a véletlenre, de legújabb öszvére (a Mini névre hallgató koktélbár/ tapasétterem/night club) logisztikai remekmű. Talán túlságosan is. Mintha a vendég csak arra kellene, hogy kitöltse a fenyegetően elegáns (és élettelen) belsőépítészeti teret. Ez tényleg éjszakai lokál (kényelmetlen, keskeny bárszékekkel), amit délben nyitva felejtettek. Szürke futószalagon (running sushi módra) apró tálkákban kiszáradt chipsek, fonnyadt sült paprikák, bágyadt olajbogyók keringenek és gazpacho névre hallgató sűrű paradicsompüré, amit nem lehet a pohárból kikanalazni, mert nem fér bele a kanál. A pincérektől mini fogásokat kérhetünk (tálanként) 350-1200 forintért. „Mediterrán” halleves (híg lélöttyben rák- és haldarabok), megszáradt kacsamáj, ízletes őzpörkölt fáradt olajtól tocsogó krokettel. A hely kétségtelenül high society style. Legalábbis Bajor Imre Kicsihuszár nevű – sajnos már bezárt – csehójához képest.
Hasonló a Symbol nevű „gasztronómiai központ” is. A tulajdonos, Barna Sándor szerint „finom törzsközönség” jár ide. A siófoki butikos (hajdani bőrdíszműves) enni tanítja az óbudaiakat. Ízlést azonban nem lehet méretre venni az outletben, mint az Armani öltönyt. És a rossz ízlés annál feltűnőbb, minél divatosabb.
Vinkó József – hetivalasz.hu
