Báló uram vendéglőjében 1893. szilveszter éjszakáján játék közben halt meg az egyik legkedveltebb cigány művész, Rácz Kálmán gordonkás. Ujházi Ede is tudta, hol kell Szegeden vacsorázni: 1895 kora tavaszán az esti vendégszereplés után néhány művész társaságában a Báló-féle vendéglőbe ment, ahol előre megrendeltek 12 adag halpaprikást.
Ujházi külön szobát kért, de nem kapott. Amikor Báló uram „a kívánságot meghallotta, amúgy igazában elkezdett káromkodni, s úgy leszidta a vacsorálni akaró írókat és művészeket, hogy azok menten visszafordultak, otthagyván a goromba korcsmárost és a halpaprikást is” – áll a Pesti Hírlap tudósításában (1895. május 12.). Miután a vacsorát Balla Kálmán szegedi színész rendelte, Báló őt perelte be a veszteségért, első fokon meg is nyerte, a másodfokon ítélő törvényszék azonban Ballának adott igazat, nem kellett a vacsorát kifizetni.
A Dugonics tér és a Tisza Lajos körút kereszteződése. Jobbra a híres, „A vademberhez” címzett vendéglő, szemben a Feketesas utca, ahol Bálóné meghalt. – Forrás: Fortepan
Az el nem fogyasztott halpaprikást minden bizonnyal Bálóné főzte, s ha Ujházi eszik belőle, egy gasztronómiai kör bezárul. De azért merjük feltételezni, hogy a jó ételt kedvelő színész később többször felkereste a főzőzseni Gajdacsi Julianna éppen aktuális budapesti hajlékát. Bálóné ugyanis elindult Szegedről a fővárosba szerencsét próbálni. Történetünk egyik homályos pontja ez. Báló uramat, mint láttuk, nem éppen a finom modor jellemezte, de ez még nem ok arra, hogy az asszony világgá szaladjon. Gyermekük is született: Báló Ferenc 1872. november 28-án látta meg a napvilágot. Valószínűleg korán meghalt, a továbbiakban nem találtuk nyomát. Bálóné a férjével hagyta el Szegedet, ennek ellenére Cserzy Mihály borbélymester és amatőr író sorai romantikus hátteret sejtetnek (látni fogjuk, nem alaptalanul): „Felsővároson akkoriban sok jó hangú ember volt, de mégis a legszívhezszólóbb Tombácz Lajosé volt, akivel Bálóné, a fekete bőrű, tüzes szemű asszony pár esztendő multával Pesten halászcsárdát nyitott.” (Szeged, 1925. április 1.)
A már idézett Sz. Szigethy Vilmos a régi szegedi kocsmákat felidéző emlékezésében azt írja, hogy Bálónét, „akinél kevés különbet plántált Szegedre a teremtő”, a törzsvendégei, művészek és magas állású pártfogók csábították a fővárosba, mert „az ő helyisége csak részben volt kocsma és bormérő, gasztronómiai remekei nem is a környék egyszerű népének készültek, hanem az igényes úri közönségnek. Idegen nem hagyhatta el a várost anélkül, hogy meg ne ízlelte volna Bálóné harcsás káposztáját, halremekeit, csuszáit, fonatos kalácsát, s legalább annyian lelkesedtek érte, mint ahányan a színházban elérhető gyönyörűségekért.”
Kner Izidornak még pontosabbak az értesülései, ő úgy tudja, hogy Bálónét a Borsszem Jankó írástudói és rajzolói vitték Pestre (Félévszázad mesgyéjén, Gyoma, 1931). Az élclap szegedi kapcsolatainak vizsgálata meghaladja írásom kereteit, mindenesetre azt tudjuk, hogy Lipcsey Ádám (1864–1910) a Szegedi Híradótól került Budapestre, ott több napilapnak dolgozott, szerkesztette a Borsszem Jankót is. Róla mondta Mikszáth: „há váláhol látom ezt az Ádámot, mindig azt gondolom, nini, ez áz ember vágy disznótorbul jön, vagy most megy disznótorbá!” – emlékezett a Délmagyarország (1910. december 10.) Szekant álnéven író szerzője, azaz Aczél Endre (1865–1935), a Borsszem Jankó munkatársa, majd szerkesztője. Molnár Jenő (1880–1933), az élclap korábbi szerkesztője ugyancsak Szegedről került a fővárosba. Tény, hogy a Borsszem Jankó íróiból, rajzolóiból és barátaikból álló budapesti Kagál asztaltársaság kezdettől fogva Bálóné vendéglőjében tartotta hétfő esti összejöveteleit. Még Kőbányára is kijártak hozzá!
(A Kagál elnevezés az Istóczy-féle antiszemita mozgalom kigúnyolására született.) Legyen a koronatanúnk Porzó, azaz Ágai Adolf: „…ez nem kávézó kompánia volt, mint a régi, hanem vacsorázó. […] Nem tartok tőle, hogy a mi drága Blahánénk lebecsülésnek nézné, midőn áperte kimondom, hogy Bálóné asszonyomban látom azt a másik gócpontot, mely körül a fővárosi magyar élet minden jó ízével, zamatjával megszövődött. Ezt a magyar asszonyt voltaképp a Kagál fedezte föl. […] a társaságunkban föllelhető szellemi és anyagi konyha mind sűrűbbre gyűjtötte köribénk a híveket.” (Porzó [Ágai Adolf]: Utazás Pestről-Budapestre 1843-1907, Budapest, 1909, második kiadás.) Az 1930-ban megjelent Újságrajzoló művészek könyve is megemlékezik Bálóné vendéglőjéről, amely a „rajzolók első, legrégibb fészke” volt. „Vastag könyvet kéne írni, ha ezekről a tarka, hangulatos estékről részletes beszámolót akarnánk adni, s hatalmas listát összeállítani. Hogy mindenkori szereplőit (micsoda fejek!) név szerint felsorolhassuk” – írta a kötetben Jász Faragó Sándor grafikusművész. (A Nemzeti Szalon 1916-os téli tárlatán állították ki Schiffer Artúr festőművész Bálóné arcképe című festményét. A mű hollétét nem ismerjük.)
*
Nem tudjuk pontosan, mikor hagyta el Bálóné Szegedet, de 1897-ben már a fővárosban találjuk, az Üllői út 113. alatti Heinczel-féle, korábban a Jószívűhöz címzett vendéglőt vezeti. Ebből lett szegedi halászcsárda, Bálóné halászcsárdája. (Heinczel Mihály vendéglős és felesége volt akkoriban a népligeti nagy sörcsarnok bérlője.) A Jószívűhöz címzett étterem a Ludoviceummal szemben állt, az Üllői út és a Telepy utca sarkán, közvetlenül a lóvasút indóháza mellett. U alakú, földszintes ház állt ott. (A mostani bérház építésére 1892-ben kért építési engedélyt a tulajdonos, Drobny Viktória. Ő rokoni kapcsolatban állt Heinczelné Facsar Ottiliával, akinek első, elhunyt férje Drobny Ferenc vendéglős volt.)
Bálóné ekkor 47 éves. Onnan tudjuk, hogy a férjével érkezett a fővárosba, hogy válni készültek, s a „frigyet közös elhatározással felbontani óhajtván” Budapesten dr. Rohrer Géza közjegyzőnél 1897 augusztusában vagyonrendezési szerződést kötöttek. A több pontban született megegyezésben Bálóné kikötötte, hogy a férje öt évig nem nyithat Budapesten éttermet, ugyanakkor magára vállalta, hogy a felhalmozódott adósságokat kifizeti. Több borkereskedőnek és egy szegedi halászmesternek is tartoztak. Ez a tény megerősíti, hogy Bálóné csak tiszai hallal dolgozott, és csakugyan a Tisza vizével főzte a szegedi halpaprikást – különben nem ér semmit, ahogy a vendégeinek ezt gyakran elmondta. A vagyonrendezést követően Báló uram köddé válik, többször nem merül fel a neve a történetben. Gajdacsi Juliannát halálakor, 1922-ben már özvegynek írják.
Bálóné egyetlen esztendőt töltött az Üllői úton. Egyelőre – és még néhány esztendeig – sehol nem tudott gyökeret verni. Következő – néhány hónapig tartó állomása – a Lipót (ma: Szent István) tér 11. szám alatt, Kucsera Nándor vendéglője, aztán következett az Ős-Budavár. A millenniumi ünnepségek egyik látványossága, a mai állatkert és a Vidám Park területén álló – erősen giccsbe hajló – mulatónegyed 1896 után halódni kezdett. Feltámasztására egymást érték a kísérletek, ennek lett egyik szereplője Bálóné is: 1899 májusában az ős-budavári Szent György téren álló nagyvendéglő alkalmazta szakácsnak a „hamisítatlan szegedi halpaprikásáról fővárosszerte ismert híres Bálóné” asszonyt. (Pesti Hírlap, 1899. május 4.) Itt sem volt sokáig maradása. Mint az idézett sorokból kitűnik, konyhája addigra elhíresült a városban, így nem meglepő, ha Kommer Ferenc – Gundel János sógora – elvitte a vendéglőjébe, a híres „Blumensöckli”-be (zum Blumenstöckl, azaz a Virágbokorhoz címezve). Az akkori Pest divatos vendéglőjét és sörcsarnokát korábban Gundel János vezette.
A télikerttel is rendelkező intézmény a ma is álló klasszicista Gross-ház földszintjén működött, az épület József nádor tér felőli sarkán. De Bálónénak ez a hely sem felelt meg, nem a maga ura volt. Vagy talán a „tömegfőzés” ellen volt kifogása, ugyanis az 1890-es években az elsők között ott vezették be az előfizetéses étkeztetést.
De mielőtt tovább követnénk Gajdacsi Julianna pályáját, tegyünk kitérőt a halászlé irányába, mert a főzőasszonyok gyöngye és a halpaprikás elválaszthatatlanul összetartozik. A Pesti Hírlap 1899. március 10-i számában azt a meglepő hírt olvashatjuk, hogy a Szeged környékén élő halászok halkonzervgyárat szándékoznak alapítani. Azt tervezik, hogy kitűnő halpaprikást főznek, azt légmentesen zárt pléhdobozokba töltik, és árusítják. Ennek kapcsán a lap kijelenti: „Nemzeti eledeleink között minden kétségen kívül a halpaprikás áll első helyen, noha aránylag nem sok magyar részesül abban a szerencsében, hogy igazi halpaprikás kerüljön az asztalára. […] Az, amit a vendéglőkben adnak, legtöbb esetben hitvány utánzata az igazinak. Mégpedig annyira gyatra utánzata, hogy a szegedi bennszülött ilyen láttára dühbe jön, s azt kérdezi, hogy miért nem hoznak törvényt a halpaprikást hamisítók ellen? Meg kell persze vallani, hogy a jó halpaprikás készítése félig-meddig művészet. Megtanulni hosszú időbe kerül, mert jóformán még születni is kell erre. […] A budapestiek pláne alig bírnak érzékkel a jó halpaprikás iránt, amit az is bizonyít, hogy Bálóné korcsmáját megbukni engedték. Ez a szegedi asszony valóságos ihlettel főzte a halpaprikást, de a pesti emberek elkerülték a korcsmáját.”
Folytatjuk
Fehér Béla – www.magyaridok.hu