Családos városi emberre gondoljunk, akit (önként vállalt) helyzete alkalmilag „a rideg legény” szerepébe állít, legyen az illető se szegény, se gazdag, aki a rendszerváltozásnak bár elég szerény mértékben, de mégiscsak haszonélvezője, ami korántsem állítható a fülkeforradalomnak mondott üdvtörténeti fejleményről, konyítson valamit a főzéshez, ne kelljen már jegyet vennie vonaton, buszon, az ételneműek terén egyaránt vonzódjon az egyszerűekhez és a kifinomultakhoz, leveses legyen és húsos, utóbbi kategórián belül előnyben részesítve a négylábúakat, ugyanakkor a létnek ebben a szférájában ne legyen sovén, rasszista, kirekesztő, hozza lázba a magyar, a francia, a zsidó, az olasz, a japán stb. konyha. Polgárunk legyen tehát paraszt és gourmet. Látom, szokásom szerint megint csak túlbonyolítom a dolgot, ahelyett hogy belevágnék, mint bicska a fagyott tokaszalonnába egy vigyorgó fejnyi lilahagyma és egy nem morzsálódó kenyértorony társaságában.
Tárgyam tehát: mit is eszem itt, úri-paraszti magányomban Berzsenyi Dani uraság falujában? A magány persze nem zárja ki a folyamatos társas életet. Amire a fővárosban – éljél bár kertes külkerületi fertályon – még teoretikusan is alig-alig van mód, nemhogy a mindennapi gyakorlatban.
Most hogy a belpolitika, azon belül is a felhevült törvényhozás, napról napra hozza tudomásunkra izgató fejleményeit az egészségügytől a járási rendszer újra „megköltéséig” (egy dr. Jókai Mór nevű néhai terézvárosi képviselő szócsinálmánya), most, hogy éppen megúsztunk egy ukrán inváziót öt hülye futballbíró miatt, most, hogy nem látszunk megúszni az e napra rendelt zsidózásos (vagy hogy is mondjam) inváziót New Yorktól Jeruzsálemig és Bukaresttől a Népszabadság óbudai telephelyéig, most, hogy kapkodnunk kell a fejünket „közelállóink” földbérleti ügyei „okán”, miközben régi kedves zöldbáróink a velük társult külhoniakkal együtt tízezer hektárokon nyújtóztatják munkától megfáradt tagjaikat… Megjegyezném így mondat közben, hogy ide, ebbe a négyutcányi faluba is begyűrűzik minden. Például újra lesz futballcsapata a falunak, a szokott Káldnak, Borgátának, Köcsknek csaló bírókkal (elfogult vagyok, naná), a pályajavítás, gondolom, pályázati pénzen megy, miközben vasat gyűjt az önkormányzat (nem is tudom, van-e még igazán?) lóti-futija, hogy a kölcsönfűkaszát megtankolhassa, a pályázati térkövek ragyognak, lesz itt még szökőkút is, közben az öregasszonyok azon keseregnek, hogy mi módon jutnak el egy vármegyével odább, Ajkára, a – híresztelések szerint – újonnan kijelölt kórházi központba egy vérnyomásmérésre. Szóval ilyen történelmi korszakban jó, ha az ember megengedheti magának (ha oly rövidke időre is), hogy rendszertani szintre emelje azt, ami a tányéron előtte párolog, vagy fog párologni, avagy a vágódeszkán kelleti magát, avagy egy kényszerű helyváltoztatás, esetleg egy kurtára szabott estvéli vendégeskedés kulináris témája leend. Tegyünk azonban egy lényeges megjegyzést elöljáróban és magyarázatul: az ételt – Hamvas Bélától, eme rendkívül szerényen étkező, de álmaiban kulináris kontinenseket bejáró filozófustól tanulva – nem életpótléknak kell tekintenünk, hanem a létezési stratégiánk szerves elemének. Úgy élsz, ahogy eszel és fordítva: ha látom, mit eszel (és hogyan), megmondom ki vagy.
Főzni csak másoknak lehet és érdemes. Szigorúan véve itt és most az étel táplálék, a munkaerő újratermelésének eszköze, és nem „kéjtárgy” (Lustobjekt), ahogy a német fogalmaz, mondjuk egy német focidrukker a setét donyecki sikátorba menekülve és a nyitott ablakokban szellőzködő tagos nőszemélyekre bámulva, fülében a félmeztelen feminista amazonok stadion előtti sikolyaival. Az étkezés tehát bár – persze – nem létrontás, csak a legmagasabb eszmei dimenziókban értelmezhető életstratégiának. Mondjuk mind közönségesen: életvezetési probléma.
Mindezek a gondolatok a maguk sutaságával annak következtében gabalyodnak egymásba végeérhetetlenül, hogy itten álldogálok a legyeket sem nélkülöző reggelen a magam tanácstalanul zsibbadt valójában az úgynevezett „átjáróban” (valaha spájz, s mint ilyen az istálló előtere), a konyha és a „hátsó szoba” között, ahol a kosarak és az imént kinyitott hűtőszekrény képezik a topográfiai dimenzióikat, nem feledkezve meg egy siralmasan üres bortartóról és egy két madzagra kötött rúdról sem, amelyen hajdani kolbászok és hátsó csülkök emléke csöpögteti zsírját a jelentős nyugdíjhányadot felemésztő járólapra. Mert miféle maradékokkal is kell szembesülnünk: otthonról hozottakkal és itt félretettekkel. Más vetületben: amikre emlékszünk, amiket számon tartunk és amiket elfelejtettünk, tehát amik meglepnek. Hol ilyen, hol amolyan érzemények kíséretében. Mert amikor egy fagyott fazék meghatározhatatlan színű jégfelületére meredsz, és nem tudod eldönteni – cserbenhagyva az emlékezettől is –, hogy mi is ez: ifjúkorában levet eresztett lecsós tarhonya, pincepörkölt némi füstölt húsos beütéssel, tárkonyos rizses hús, lesütött pulykamáj zsír alatt, egy múlt havi távoli (konkrétan hegyhátszentmártoni) vendégeskedés fene tudja már, mit tartalmazó „dogibegje” – akkor marad a merengés, hogy van-e még egy korty, azaz pálinkamaradék az üveg alján. Bár reggel pálinkát csak disznóöléskor illik inni, de hát oly messze még a tél.