Karácsonyi étkezési szokások
Fájó szívvel gondol ilyenkor az ember az adventi elcsendesedés, az ünnepre való békés készülődés annyira hiányzó pillanataira. Amikor például el lehetne gondolkodni azon, hogy mi is kerüljön az ünnepi asztalra.
Mert az ünnep nem ünnep terített asztal nélkül. Eleink is jól tudták ezt, olyannyira, hogy még a karácsonyi asztalterítőnek is különös jelentőséget, gyógyító erőt tulajdonítottak. Vannak magyarlakta vidékek, ahol az asztalról lekerülő abroszt nem is mosták ki, hanem gondosan eltették, s ha valamelyik háziállat megbetegedett, ráterítették a hátára, megdörgölték vele a beteg jószágot, vagy az istálló küszöbére terítették, s az állatot átvezették rajta a mielőbbi gyógyulása érdekében.
Másutt a karácsonyi abroszt tavasszal vetőabrosznak használták, és abból vetették az első gabonamagvakat, hogy bő termés legyen. A karácsonyi asztalt régen szilveszterkor vagy vízkeresztkor szedték le.
Azonban, ha már terített asztal, rávaló is kellene. Sokaknak egyértelmű a dolog: halászlé, töltött káposzta, esetleg borleves és rántott hal. És természetesen bejgli. Legalábbis Magyarországon. Mert vannak, s nem is kevesen, akik nem is értik, hogyan kerül a hal az asztalra. Vagy a töltött káposzta. Hát hiszen abban sertéshús van, az meg újévre való, nem karácsonyra!!!
Mert természetesen, ahány ház, annyi szokás. A felvidéki magyarok karácsonykor bizony halat esznek. És savanyú leveseket, gombából vagy lencséből. Ráadásul rengeteg süteményt. A felvidéki családban hatféle sütemény kerül az asztalra – és igen, köztük van a bejgli is. Erdélyben a töltött káposzta az egyeduralkodó karácsonyi étek. A sajátos fűszerezésével egyetemben. A szlavóniai és baranyai magyarok körében is elsősorban halat szokás enni – a Duna-Dráva-közében ez szinte természetes is. De nem halászlé vagy rántott hal készül elsősorban, hanem halpaprikás.
Vannak azonban vidékek, ahol ez a menüsor meglehetősen szokatlannak számít. A Dél-Amerikába szakadt magyarok tőkehalat, sült malacot, szárnyasokat tésztákat és fagylaltokat esznek karácsonykor. A vajdasági magyarok körében viszont egészen szigorú éteksorral kell készülni.
A tradíció azt diktálja, hogy karácsony böjtjén (december 24-én, szenteste napján) az ember a napot mézes pálinkával kezdje – a mézzel dúsított, jó minőségű házipálinka kötelező eleme a karácsonyi ünnepkörnek, amelyhez még azok is ragaszkodnak, akik egyébként nem sokat adnak a hagyományokra.
Szenteste napján napközben pattogatott kukoricát esznek az emberek. A háziasszonyok felteszik főni az előző este előkészített böjtös bablevest, amelyhez előbb vöröshagymát pirítanak, majd arra sárga- és fehérrépát karikáznak, végül beleteszik a beáztatott (lehetőleg nagy szemű) szárazbabot, a feketeborsot, babérlevelet, felöntik vízzel, forralnak rajta egyet, majd leveszik takarékra, és elindulnak az ünnepet megelőző utolsó bevásárlókörútra. Amíg a bableves fő, meg lehet járni a piacot is meg a boltot is, hiszen narancsot, mandarint, citromot kell venni. Hazaérve már csak a leves berántása marad feladatként, amihez tekintélyes mennyiségű, apróra vágott fokhagymára és jó minőségű paprikaőrleményre van szükség. És amíg a rántás összeáll, elkészül a mákos tészta is: a kifőtt tésztát vastagon kell megszórni cukrozott mákkal, s aranyló mézzel kell tálalni. Nem érdemes ilyenkor a mérlegre gondolni, elvégre olyan édes élete lesz az embernek a következő évben, amilyen édes a méz, és minél több a mákszem azon a tésztán, annál nagyobb eséllyel vár rá jómódban töltendő esztendő. De vannak települések, ahol a tészta helyett a mákos guba a nagyböjti ebéd.
A Palócföldön hasonló a hagyomány, ami nem csoda, hiszen a 18. században, a betelepítések korában többek között palócokkal népesítették be a bácskai vidéket. Az „angyali lepény” szokása azonban nem érkezett meg a betelepülőkkel, az a Palócföld sajátja maradt, hogy szenteste az ünnepi asztalra kellett tenni a túrós lepényt, mert az volt az angyali lepény, amely nevét a túró fehér színéről kapta.
A vajdasági családokban szenteste napján a vacsora hal vagy szárnyas; utóbbi rendszerint pulyka, amelyet egészben sütnek meg, órák alatt, töltött formában és/vagy tűzdelve. És a valóban hagyománytisztelők hét különböző fajtájú süteményt készítenek.
Karácsony napján már kevesebb figyelmet szentelnek az ételnek: ilyenkor nem is főznek, hiszen bőségesen maradt az előző napon készítettből. A nagy vendégjárások napja ez, ilyenkor látogatják egymást a családtagok, s a vendégváró háziasszony esetenként szükségét érzi, hogy újabb fogásokkal kápráztassa el az érkezőket. Ekkor kerülhet esetleg sertésből készült étel az asztalra, habár az inkább a szilveszteri menüsor része, hiszen „Szilveszterre a hal elúszik, a szárnyas elrepül, ezért az asztalra a malac kerül”.
A karácsonyi étkeknek egyébként bőségvarázsló erőt tulajdonítanak manapság is, egykoron pedig ez fokozottan jellemző volt: a bab, a borsó, a mák a bőséget biztosítja, a fokhagyma védi az egészséget, a rontás elhárítására diót használtak, a méz az egész életet édessé tette. Kitüntetett szerepe van az étkezésnél a piros almának, mely az élet és az egészség szimbóluma.
Akármi kerüljön is azonban az asztalra, legyen az hagyományos vagy korszerűsített menüsor, halászlé vagy göngyölt pulyka, az asztali áldás nem maradhat el: „Jöjj el Jézus, légy vendégünk, áldd, meg, amit adtál Nékünk! Békés, meghitt karácsonyi ünnepeket kívánunk!”
magyarhirlap.hu-MKL