Szokás szerint emlékeimet pergetem, míg az ételekre várok – a Városfal Étteremben ebédelek a Margit-körúton, a Széna-térnél. Gyerek- és ifjúkorom jelentős részének egyik keresztezési pontja volt ez, rózsadombi otthonunkból.
Itt valóban van egy maradék az egykori középkori városfalból, mely 1686-ban pusztult el, amikor a 150 évig ideiglenesen hazánkban tartózkodó török csapatokat az egyesült európai és osztrák seregek kiűzték Budavárából. Jó, hogy ennyi megmaradt, emléktáblázzuk, megbecsüljük, habár ez utóbbival nem mindig dicsekedhetünk. Szemben a két Mammut áruház tömbje az egykori, politikai rémtörténetektől terhes fegyház helyén, mögötte a Millenáris, a Ganz-gyár gépei helyett kultúrával töltve. És tovább a Lövőház utca, sűrű vándorlásaim tanúja, rengeteg cipőtalpat koptattam el rajta. A Széna tértől húzódik egészen a Marczibányi térig, mely az én gyerekkoromban beépítetlen futballpálya volt, ma el sem képzelhető, hogy a környező zöldterülettel milyen impozáns tér volt ez. De télen, és nekem ez volt a legfontosabb, világnagy jégpálya volt itt. Igazi telek járták akkor, megvolt a négy abszolút évszak, nyáron nyár volt, ősszel ősz, s egész télen működött a locsolt és ápolt jégpálya, imádtam itt korcsolyázni. És imádtam a két piros pulóveres lányt, akik mindig kézen fogva bógniztak körbe-körbe, éjjel-nappal, mert én éjszaka is róluk álmodtam. Majd belehaltam, de sosem volt merszem megszólítani őket.
 |
Közben megérkezett a vargányával és más erdei gombákkal készült leves. A vargánya igazi királynő a gombák között (erről a nagy természet-költő, Berda József tudna mesélni), az esők utáni nagy begyűjtésekkor régimódi, fonott lészákon házias szakszerűséggel szárított vargánya őrzi erdei szülőhelye csodás illatát egész télen át, és aki érti, levesbe-ételbe átmenti a felséges ízt. Itt értik.
A Marczibányi térről indul fölfelé meredeken a Felvinczi út, az atyai ház édenkertje. Ahonnét az akkor még nyolc éven át rótt gimnázium első osztályát végeztem, a Marczitól végigkutyagolva a hosszú Lövőház utcán, a Széna térnél érintve a Városfalat, majd a Hattyú utcát, és fel a Várba a Toldy Gimnáziumig, majd ugyanígy vissza. Nem kevés kilométernyi gyaloglás naponta egy 11 éves srácnak. De meg se kottyant, természetes volt. És soha fel se merült, hogy apám autóját valaki gyerekszállításra kihozza a garázsból. Unokáim ma úgy hallgatják ezt, mintha egy fantasztikus Verne-regényt improvizálnék nekik.
Most ülök a párommal a Városfal kellemesen ódon környezetében, diskurálni való sarkaival, öregcse kanapéival, tornácos oszlopsorával, olyan, mintha valami régi-régi vendéglő volna, itt felejtve a dübörgő város közepén, régi törzsvendégekre alapozva létét, és akkor kiderül, hogy kétéves csupán, valami céllövölde működött itt. És mi csak bámulunk a rejtélyesen létrehozott régimódi atmoszférán a jó öreg Vízivárosban (a háború előtt még minden utcanév fölött a táblán ott állt: Rézmál és Víziváros). Alattunk, az üvegtáblával védett oszlopos tornác alatt az udvaron nagy fehér sátor, benne jégpálya, vállra vetett korcsolyával ballag ki-be a fiatalság, de a két piros pulóveres lányt nem látom köztük sehol. Érthetetlen.
Kárpótlásul meghozzák a tejfölös harcsát túrós csuszával. Kiváló, külön ki kell emelni a nagy, szaggatott tésztákat, mintha régi gazdasszony készítette volna (tán így is van). A rostélyos hagymáját nem löttyedtre, hanem sötét-ropogósra pirítva, felhalmozva kértem, meg is kapom, csak az egyébként háziasan ízes, vékonyra klopfolt hús rágósra sikeredett. Ezt a hagyományos ebédet csakis egy vargabélessel lehetett zárni. Egyszerű, mégis kényes étek, nagyon el lehet rontani; itt ez olyannyira nem történt meg, hogy meglepetésül még nyakon is öntötték némi finom karamellel. Jól állt neki.
Távozván tankoltunk a Shell-kútnál, és benzinzubogás közben azzal idegesítettem harminc évvel fiatalabb feleségemet, hogy ennek a helyén meg mozi állt, gyerekkorom vasárnapi matinéinak vén palotája. Az első mozi életemben. Uramisten: Chaplin, Buster Keaton, Walt Disney, Óz, a csodák csodája, Tóparti látomás. Az nem csupán látomás véletlenül, hogy közben eliramlott az élet?
Görgey Gábor, fn.hu
