Mindig szívesen hallgatom (és olvasom műveiben), amikor Szakonyi Károly barátom gyerekkora emlékeiből szemezgetve a nagyapa vendéglőjéről mesél. Képzeletben próbálom felidézni, ahogy kinyitottak.
Rendes kisvendéglő már korán nyit, hogy azok a reggeli vendégek se maradjanak menedék nélkül, akik szerencsésen kikerülve a házsártos asszony fennhatósága alól, az ijedtségre gyorsan lekortyolják kisfröccsüket. A pincér, cipőorrig érő kötényben (ma megint kezdik hordani e hagyományos egyenruhát) kitárja a minden valószínűség szerint zöldre mázolt ajtótáblákat, nyújtózkodik, forgóit megropogtatva (egész nap forogniuk kell majd), és távolról megpillant egy jellegzetes járású alakot. Szindbád az, Krúdy Gyula képében, vagy Molnár Ferenc vagy Bródy Sándor, esetleg a fia, Hunyadi Sándor, egy premier utáni átmulatott éjszakából és az idegkisimító gőzfürdőből jövet. A gőz után tisztességes reggeli dukál.
Szép jó reggelt, Szindbád úr! – hajlong a hosszúkötényes pincér, és már csapolja is a korsó sört, de előbb kiszól a szakácsnak, ki van itt, az meg nyomban süti is a kolozsvári szalonnát, hogy majd időben mellé pottyantsa a két tojást, sárgájával gyönyörűen domborodó tükörtojásnak. Két hatalmas szem néz vidáman csillogva Szindbádra a serpenyőből. Életerő és optimizmus árad belőlük. Át is járja őt ez az optimizmus, ahogy a friss fehér kenyeret harapja hozzá. Aztán Szindbád elmegy valamelyik asszonyához aludni, és a kisvendéglőben kezdődik a nap. Ez jó napnak ígérkezik, mert Szindbád itt reggelizett.
A házias jelleg volt a legfontosabb. És a törzsvendég mindenek felett. A bensőséges érzet. Mintha otthona volna. (Erről eszembe jut Molnár Ferenc, aki szerint a kávéház azért nagyszerű találmány, mert az ember nincs otthon, és mégsem kell a szabad levegőn lennie!) Egyébként apám, aki emlékeim szerint járt a háború előtt még létező Ritzbe (lebombázták), Gundelba, Vadászkürtbe, leginkább kiskocsmába szeretett betérni egy vacsorára. Ma is hallom, ahogy mondja anyámnak, hogy „ma este Zsilinszky Bandival vacsorázom”, és megnevezett egy kiskocsmát. (Jó barátok voltak Bajcsy-Zsilinszkyvel.)
A vidékiség valamikor fitymáló jelzőnek számított, ma egyre inkább a kellemesebb, a pestinél kevésbé hektikus élet szinonimája. A megmaradt kisvendéglők is inkább a város szélén vagy az agglomerációban találhatók. Az én egyik kedvencem (amennyiben a solymári Aranykoronától eltekintünk, de az már több mint kisvendéglő) a pilisvörösvári Gazdakör Vendéglő. A néhány év előtti tulajdonosváltás tökéletesre sikerült, mert az új gazdák meghagyták a földszinten a régi ház falusi jellegét, belül is, csak éppen kiglancolva és európaizálva (a mosdó a leggusztusosabbak egyike, amit étteremben láttam), tele van relikviákkal, a régi hangulat elemeivel, csak nagyon magas színvonalon, még az asztalok damasztja is a régi kocsmák kékkockás terítőjével van hitelesítve.
Az étlap pompás. Az elkészítés lelkes leírásai gusztuskeltő precizitással közlik, mit kapunk. Jók a levesek, legutóbb a zöldbableves kapros túrógaluskával aranyérmesnek számít. Nem vagyok a mellhús nagy híve (de csak csirkében és pulykában, ezt szeretném hangsúlyozni!). Viszont amit itt művelnek ezekből a húsokból, és mennyiféleképpen, az a szakácsfantázia gazdag szépsége. Például az Érdekes csirke. Azt mondja: „Tejjel, kukoricaliszttel készítek egy sűrű palacsinta tésztát, kevés vöröshagymával és pálinkával. Ebben megfürdetem a csirkehús darabokat, és olajban megsütöm.” De az igazi érdekesség az először képtelennek ható mártás: sárgabaracklekvár, ketchup, mustár, curry, só, bors keveréke”. Remek, nem csak érdekes. Csupán csirke- és pulykamellből harminc variáció választható. Egy hétvégén pompás sváb disznótorost kínáltak. Mitől sváb? Nem rizzsel, hanem pirított zsemlyekockával, sok hagymával és majoránnával, kevés cukorral készül a hurka. Utána egy jókora mákos túrógombóc eperlekvárral másnapig teljes foglalkoztatottságot ad a gyomornak. Kiskocsma – nagy konyha.
Görgey Gábor, fn.hu
