A községben, a Lebensmittel feliratú üzlet mellett egy szép, ódon külsejű vendéglő. Természetesen Pilisvörösvárról, Solymárról, Budakesziről, Budaörsről és Pilisszentivánról beszélek. Minden helység magyar nyelvű táblája alatt ott a német helységnév is. Én ezt annyira szeretem, hogy német (vagy más nemzetiségű) látogatóimnak mindig mutogatom: nézzék, ez így szép, így kell ezt csinálni.
Milyen más érzelmeket kelt ez, mint amikor gyerekfővel láttam a magyar zsidókkal zsúfolt tehervagonok megrázó képeit, majd alig másfél év múltán, 1946-ban, saját szememmel a valószínűleg ugyanazon vagonokat a magyar svábokkal megrakva. Akik nagy meszelt betűkkel azt írták a vagonok oldalára: „Édes hazám, Isten veled!” Természetesen nem összemosandó, óriási különbség, hogy őket nem haláltáborokba deportálták. Ám deportálták. Azaz erőszakkal kilódították őket otthonukból, életükből, hazájukból. Ezek a vagonok 1951-ben ismét előkerültek, és bennünket, sok ezer családdal, mint osztályellenséget telepítettek ki Budapestről, otthonunkból, nevetséges motyóval. A Nagy Birodalom Gulag-rettenetéről nem is beszélve. Miféle század volt ez?
Sajnálom, kedves ifjú Olvasó, aki már – hála Istennek! – alig érti, miről beszélek, de nekem egy ilyen toleráns semmiség, mint a kétnyelvű helységtábla, ehhez hasonló drámai gondolatokat juttat eszembe. Viszont én már ettől az apróságtól boldog vagyok. Mert a kétnyelvű táblából következik a soknyelvű Európa. És a soknyelvűségről Szent István jut eszembe, akire a politikai tér türelmetlenebb oldala oly szívesen hivatkozik, csak éppen egyik legfőbb intelmét szereti elfelejteni. Miszerint az idegeneket a bölcs uralkodó megvendégeli, befogadja, letelepíti, mert az egynyelvű ország gyenge és törékeny, a soknyelvű ország pedig erős.
E nagy bölcsesség modern, közgazdasági megfogalmazásával a minap találkoztam egy megfontolandó nyilatkozatban, miszerint a történelmi tradícióval ellentétben a mai magyar társadalom magába zárkózik, és ha nem tör ki protekcionista magyarságából, akkor nincs életképes jövője. Ennyit a nacionalizmusról és az idegengyűlöletről.
De hát ebédelni indultunk, ha jól emlékszem. Az a helyzet, hogy a párom pompásan főz, és szerencsémre szeret is főzni, de néha rá kell erőltetnem egy kis szabadságot. Tehát hirtelen és ötletszerűen ebédelni hívtam. Ilyenkor általában a solymári Aranykorona az evidencia, de most szép, tornyos panziót húznak rá, és szünetel. Feleségem – nevezetesen Iván Ildikó – imád Szentivánra menni, mert ilyenkor megerősödik benne az önmagáról alkotott kép. Nos, nézzük meg azt a Gyémánt Éttermet, mely előtt mindig csak elsuhanunk. Odabent cseppet sem ódon. Drága és komplikált belsőépítészet. De miért Gyémánt? És meglett a magyarázat: Fekete Gyémánt volt az állami időkben, minthogy Pilisszentiván bányászfalu volt egykor. Bányató! Ebből lett a tündéri tó is a határában, nádassal, vadkacsákkal, horgászokkal, befagyottan korcsolyázókkal, partján a remek Csali Csárdával (de ott nagyon sokszor ettünk már). Nézzük a Gyémánt étlapját. Elképesztő pizza-kínálat – 34 féle pizza! Eredeti olasz alapanyagokból. Nagyon biztató, mert a jó, házias húsleves előtt hoztak pár csavart, ropogós, meleg rudacskát mártogatásra, pizza-tésztából: kifogástalan volt. A négysajtos pizza már nem olyan mellbevágó, mint Itáliában, nem elég karakteres. Ám kitűnő volt a ropogós harcsa sajtos-tejfölös mártással, pirított krumplival. És eredeti ötlet az omlós Szent Péter-halat corn-flakes bundában sütni. A szentiváni meggyes nokedli pedig a ház meglepő specialitása. Aki szereti nyelni a nokedlit – én szeretem – annak ajánlom. A meggy nem csak rajta, hanem benne van a nokedliben. Érdekes.
Görgey Gábor, fn.hu