Ez a szám azt a hőfokot jelöli, amikor a papír, tehát a könyv is, lángra lobban. A riasztó és zseniális film egy diktatórikus szupercivilizációt ábrázol, melyben az irodalom, a könyv a múlt szigorúan tiltott terméke. És ha nyomozás vagy feljelentés következtében valakinek a lakásában a hatóság könyvet fedez fel, a kommandó lángszóróval felégeti a kultúrának e maradék mételyét. A film befejezése hátborzongató: egy megszűnő, semmibe vesző villamos pálya után következő rejtélyes erdő, melyben magányos száműzöttek sétálgatva memorizálják és mormolgatják a világirodalom remekeit, hogy a tiltott és elégetett könyvek után is megmaradjanak. Egy élő könyvtár utolsó mohikánjai.
Volt egy legendás villamosjárat Budán, az 58-as, mely 1896 óta járt a Zugligeti úton végállomásáig, egy szurdokszerű völgyig, a Svábhegy tövében. Valamikor régen megszüntették ezt a járatot. Pedig a történelmi villamosjáratokat védeni kellene. Elképzelhetetlen, hogy mondjuk a 6-os nem a hagyományos körúti vonalon jár. „7-re ma várom a Nemzetinél, ott, ahol a 6-os megáll” – habár ebben a történetben a legképtelenebb, hogy ez a Blaha Lujza téri, 1964-ben felrobbantott csodálatos régi Nemzeti Színházra volt értendő. (Ugyanilyen történelmi villamos volt a Hidegkútig járó 56-os, melyből nemrég, számomra elfogadhatatlanul, 61-es lett.)
Az 58-as sínjei sokáig mintegy a semmibe vesztek, egy gyönyörű faszerkezetes, XIX. századi, üresen pusztuló váróteremben. Valahányszor erre jártam, eszembe jutott a 451 Fahrenheit, a világvégén sétálgató utolsó kultúremberekkel. De nem csak rám hatott így. Felejthetetlen mesterem és költőbarátném, Nemes Nagy Ágnes utolsó verseinek egyike, a Villamosvégállomás arról tanúskodik, hogy őt is megfogta ez a hangulat. Pár sor a hosszú költeményből: „Ez mindig furcsa hely volt. A villamos befutott egy völgytorokba, ment, ment, egyre szűkülő úton, aztán szemből is felszökött a hegyfal, s a villamos megállt. Katlan. Fokozhatatlan végállomás. (…) Az állomásépület favázas. Cifrázatok, vasrács sárgára festve; századvégi öntöttvas-líra. Intim, viktoriánus kis végállomás.”
A világvége ritkán szokott feltámadni. Itt feltámadt. Az elragadó szurdokban gubbasztó állomásépületet régi szépségében rendbe hozták. Fedett verandával kiegészítették, és megnyílt az „58-as” kisvendéglő. Régi képekkel, dokumentumokkal, tárgyakkal. Deklarált filozófiája szerint célja nem az elegancia (abból már van elég), itt a hangsúly a családias hangulaton, a jóleső régimódiságon, az egyszerű, de ízes házi konyhán van. A megejtő ódonságra utal, hogy előtte télen fellocsolt jégpálya működik (mint valaha minden iskolaudvarban), és a zugligeti környék fölfedezte magának ezt az élettől nyüzsgő menedékhelyet. A korcsolyázók lilahagymás kacsazsíros kenyeret, palacsintát, forró fánkot ehetnek; a nem korcsolyázó szülők pedig a szaletli padjain üldögélve és diskurálva forralt bort kortyolgatva várhatják, amíg a gyereksereg a jégen kitombolja magát. De be lehet ülni télen-nyáron a kisvendéglő barátságos belsejébe is, ahol jóízűen megebédelhetünk-vacsorázhatunk. Semmi különlegesség nem kapható, de ami van, az hamisítatlan házi konyha. Mint például a füstölt csülkös bableves, csirkepaprikás házi nokedlivel, Erzsi néni töltött káposztája, esetleg előételnek egy sült gomolya tökmagos zöldsalátával. Ősi kedvencem, a házi mákos guba zárhatja a nagymamás lakomát.
Tehát van feltámadás. A vakvágányon is születhet új élet.
Görgey Gábor, fn.hu