Ha valaki kíváncsi rá, hogy (húsz évvel a rendszerváltás után) hol tart a magyar gasztrokultúra, elég, ha bekapcsolja a televíziót.
A Hal a tortán című „vendégváró valóságshow” (TV2), illetve a Vacsoracsata nevű „gasztro reality” (RTL Klub) felér egy szociológiai tanulmánnyal. A magyar kulinária helyzetéről ennél pontosabb látlelet még nem született: mintha a szerkesztők a posztkádári korszak kulturálatlanságát, ízléstelenségét akarnák dokumentálni. Még az odakozmált lecsó szaga is érződik.
Brillat-Savarin, a zseniális gasztrofilozófus óta tudjuk, hogy minden társadalomnak olyan a konyhaművészete, amilyet megérdemel. És olyanok a „sztárjai” is. A mieink nemcsak főzni nem tudnak, de teríteni és viselkedni sem. Miközben szerencsésebb országokban Gordon Ramsay, Alain Ducasse vagy Paul Bocuse tanítja főzni a nézőket, ide haza Győzike és felesége, Liptai Claudia és Majka a „sztárszakács”. Nálunk poén, hogy Karafiáth Orsolya nem tudja, mi a koriander, hogy Zámbó Árpynak a római köményről (kumin) legfeljebb Kumin Viktória műsorvezető jut eszébe, mi humorosnak tartjuk, hogy Váczi Gergő összekeveri a karalábét a zellerrel, s hogy az Újházy tyúkhúsleves tálalásakor a „konyhaművészek” azt hiszik, hogy Újházy Ede csibefajta.
De még ha csak erről lenne szó! Az ember keresi a szavakat, hogy az ízlés határain belül tudósíthasson arról, amit lát. Hargitai Bea címlaplány szeretné leborotválni a libacomb szőrét. Gesztesi Károly sajtkéssel irdalja a húst, a Soma nevű Mamagésa beleöklendezik Benkő lantművész busájába, Fekete László erőművész pedig a markába köp, mielőtt a tepsibe szórja a húst. Ganxsta Zolee visszateszi a fazékba a földre esett zöldséget, a nemzet börtönviselt Cinije pedig sápadt paprikás krumplijában azt a virslit tálalja fel, amibe macskája belerágott. A magyar celeb kézzel eszik (mint a középkori várurak), a halkést nem ismeri (vagy nem használja), vacsora közben a fogát piszkálja, és kávéscsészéből hörpöli a pálinkát.
Ezt nevezik „szakácsművészetnek” a TV2 honlapján: „A műsorban mindennap más alkalmi séf kápráztatja el konyhaművészetével társait.” Puff neki!
Ilyen „káprázatos” séf Fekete Pákó, a nigériai Didikirály, aki már bizonyította gasztronómiai képességeit, hiszen csokikukit adott ajándékba a meghökkent Havas „Tanár Úrnak”. Pákó igazi Made in Hungary sztár, s fényesen megél abból, hogy „nem kell dolgoz, nem kell tanul, elég, ha ember töri matyar, töri övé autó”. Miért ne főzhetne „matyar tévébe bele”? Hasonlóan kavarja a mártást Schobert Norbert, a kövér rendőrből lett sovány fitneszguru (a halsli és a halizer, hallisztből készült virsli, illetve parizer feltalálója) is. Az ő receptje roppant egyszerű: az unalmas főzős műsor alatt a nézők degeszre tömik magukat Norbi termékekkel, majd másnap megveszik az Update atyjának Titok című könyvét, hogy fogyókúrázzanak. De megmarkolta a fakanalat (és a félmilliós gázsit) Benkő lantművész úr is, aki „szabados” viselkedése mellett (többek között) igénytelenségéről és levesbe lógó hüvelykujjáról híresült el.
A televíziós műfajmoslékot figyelve az ember megdöbben: tényleg itt tart a magyar gasztrokultúra? Így élnek a hazai hírességek? Ezt nézi naponta másfél millió ember? Vagy ez csak átverés, nem is főzőműsor, hanem kukkolóshow? Attól még miért ne lehetne főzni tanítani a nézőket? A narrátor az egyik adásban „egy Dante nevű” szakácsot idéz: „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!” Mi azzal már régóta felhagytunk. Nekünk már csak a kereskedelmi tévék műsorkészítési krédója jár az eszünkben: „Szórakoztató műsor az, amiben a pelyvát gondosan szétválogatjuk a búzától, majd adásba küldjük.” De mi köze mindennek a gasztronómiához?
Vinkó József, hetivalasz.hu
