Korszellemfricskázás tekintetében mindenféleképpen a XX. század legjelentősebb tudósai között kell számon tartanunk Dr. Raymond Moody professzort, aki egész életét az úgynevezett "halál közeli élmények" (NDE) tanulmányozására tette fel.
Harmincöt évnyi kutatással, több ezer egyedi eset elemzésével, valamint egy szenzációs sikerkönyvvel végérvényesen porba döngölte a dilettáns doktortársadalom materialista, túlvilágot tagadó tévképzeteit. A kiváló professzor „Élet az élet után” címmel kiadott írásában imigyen fogalmaz maradi kollégáival kapcsolatban: „Bosszant, hogy mindig a tudományt helyezik előtérbe, mintha ez lenne az Igazsághoz vezető egyetlen út. Társadalmunkban a tudománynak hódolunk, és benne keressük a választ mindenre, ám a spirituális élet mélyen gyökerező alapkérdéseit nem lehet a tudomány eszközeivel kutatni.” A tisztalelkű tudós egyik kedvenc idézete pedig így hangzik: „A tiszta logikai gondolkodás nem hoz számunkra semmiféle tudást az empirikus világgal kapcsolatban. A valóságról való minden tudás a tapasztalattal kezdődik és azzal is végződik.” Dehát mit is tapasztalt Moody professzor hosszú munkássága során a halállal kapcsolatban?
A világhírű orvos szerint csak az USA-ban 13 millió (!) ember élt már meg testen túli tapasztalatokat, s minden harmadik (!) halálból visszahozott, újraélesztett beteg képes beszámolni az „odaát” eltöltött rövidke idő történéseiről, melyek meglepő hasonlóságokat mutatnak. A többi megmentett páciens valószínűleg még nem volt teljesen halott, ezért nem látta a létezés halhatatlan csodáját. Dr. Moody analizálandó alanyai a vészes vég bekövetkeztének pillanatában elkezdtek kiemelkedni hús-vér testük függőségéből, hogyaztán pár méter magasságból meglássák mozdulatlan holttestüket… ekkor vált egyértelművé számukra haláluk megtörténte. Mindannyian határtalan örömöt és felfoghatatlan boldogságot kezdtek el érezni ebben a pillanatban, óriási megkönnyebbülés ugyanis a matériához kötött életmód rabláncának lerázása minden ember számára. Földi világunk dimenziójából aztán az ideiglenes halottak egy fénylő, ragyogó folyosóra kerültek, ahol szembetalálkoztak elhunyt szeretteikkel, hőn imádott hozzátartozóikkal. A viszontlátás mámoros momentumait többnyire egy hang szakítja félbe, nemegyszer a forrás (egy fénylő, szeretetet árasztó lény) is megjelenik, s magához invitálja a friss érkezőt. Negatív motívum általában csakis ekkor éri az ideiglenes túlvilági kalandort, lévén végig kell néznie bevégzettnek hitt élete fura filmjét, s minden fájdalmat át kell élnie, amit embertársainak okozott testbezárt leledzése folyamán. Általában ezután közli a káprázatos fénygömb képében megjelenő entitás (Isten?), hogy a halottnak feladata van még elhagyott testében, ígyhát vissza kell térnie a hús-vér keretek közé. Ritka esetben a páciens megkapja a választás lehetőségét: visszatér, avagy inkább marad a szent szférában? Ha a spirituális élmény alanya a retúr lehetősége mellett teszi le voksát, akkor az újraélesztés metódusa sikerrel végződik, Moody professzor notesza pedig újabb érdekes élményeket megörökítő mondatok tömkelegével lesz gazdagabb.
Az eredmények láttán felerősödött azonban a csontmaterialista csinnadratta. A „modernista”, „felvilágosult”, spiritualitáson kacagó professzorok természetesen nem hagyták annyiban a kutatási eredményeket, inkább ellentámadásba lendültek. Utolsó agyi elektromos kisülésnek, áltudománynak, kuruzslásnak minősítettek – szokásukhoz híven – mindent, vitára pedig még véletlenül sem vállalkoztak. Forradalmi felfedezéseknél általában így szokott ez menni. Moody professzor ekkor taktikát változtatott, s a legcsodálatosabb esetekre kezdett el összpontosítani, melyekre nincs racionális retorikai „megaszondás” az ellentábor részéről. A vak páciensek halál közeli élményeire fókuszálta figyelmét! Kiderült, hogy a száz százalékos látáskárosultak részletes szoba, táj és környezetleírást adtak az odaátról történő visszatérésük után, egyes újjászületettek pedig olyan dolgokat tudtak meg múltjukról, amit addig senki sem osztott meg velük (örökbefogadott mivolt, másik valódi apa). Olyan eset is megesett, hogy a négy-öt szobával arrébb történteket a feléledt beteg hozta a kórház tudomására. Erre már nem érkezett válasz agyagbasüppedették részéről, bár egyes áltényeket erőltető tudósok próbálkoztak… közülük egy bizonyos Dr. Michael Sabom kardiológusprofesszor pálfordulása példaértékű esemény. Mi is történik akkor, amikor a tudományt végtelenségig istenítő materialista belátja addigi leegyszerűsítő világszemléletének összeomlását?
A tényekben tamáskodó szkeptikusok leghíresebbje tehát Michael Sabom kardiológus professzor volt. Egy igazi ateista, materialista tudóst tisztelhetünk a személyében, aki minden emberi érzelmet, reakciót, ingert mindössze kémiai folyamatnak próbált meg beállítani. Annyiban azonban eltért elvtársaitól, hogy hajlandónak bizonyult utánajárni bizonyos Moody doktor által lejegyzett eseményeknek. Kutatást kezdett szívinfarktuson átesett betegei körében, s döbbenten tapasztalta, hogy mennyien beszélnek természetfeletti élményekről, csodás testen kívüli utazásokról. A materialista megmondóember több évnyi kutatás után végül feladta addigi tévelygő világszemléletét, s belátta hibáját. Ő lett Dr. Moody elsőszámú tisztelője.
Dr. Michael Sabom professzor: Saulusból Paulus lett
Egyszer mindannyiunknak el kell hagynunk ideiglenes testünket, hisz a test csak a lélek ruházata, mely elkopik, szétrongyolódik, kettémálik egy idő után. Ilyenkor az anyagtól független „én” nadrág és póló nélkül bolyong a világban addig, amíg új öltözéket nem talál magának. Nem kell félnünk azonban ettől a meztelenkedéstől, mert bizony létezik élet az élet után…
