Hunor, Magor, csodaszarvas, turul, rovásírás, Szent Korona…
Hogy mi a magyar?
Ilyen valami csak egy van már elegyítetlen, eredeti állapotában. A nyelv. A magyar nyelv. De még ez sem a maga teljes egészében.
Erre a következtetésre jutott Karácsony Sándor a magyar „észjárást” (mentalitást) kutatva. Gondolkodás és nyelv kapcsolatába, a nyelv mélyrétegébe hatolva ilyen magyarosságnak tartja a magyar artikulációt (ha még van ilyen), a mellérendelést mint grammatikai alapelvet, valamint nyelvünk jelrendszerének alapvető sajátosságát, a szemléletességet (metaforizálást).
A pszichoanalitikus felfogás szerint a kultúrában, kultúraátadásban létezik a kollektív tudatalatti, vagyis az emberiség közös múltjának lenyomata. Más megközelítésben beszélhetünk epigenetikus memóriáról (vagyis genetikai meghatározottságról), vagy éppen a mémhipotézis kapcsán arról, hogy a gondolkodási mintázatok a génekhez hasonlóan öröklődnek. A részecskefizikából kölcsönvehetjük és kiterjeszthetjük a vezérlő mezők fogalmát, amely szerint az anyagnak, illetve a történelmi-kulturális közegnek van egy utasítása, amely a megvalósulását és így öröklődését meghatározza.
A kulturális és nyelvi öröklődés összekapcsolódik.
Ezek a jellemzők a magyar kultúrára és nyelvre is rávetíthetők. Hiszen a kulturális javak tárgyi és szellemi úton öröklődnek, de ha nem volna nyelv, akkor a tárgyi javak használhatatlanok lennének. A magyarosságok közül kiemelem az eltérő alaptendenciákra való egyidejű nyitottságunkat, amelyet az európaitól eltérő „keleti” gondolkodásmód magyar retorikai, nyelvi megjelenésében, például a háromértékű (paradox) logika kapcsán tapasztalhatunk. Ehhez kapcsolódik a hagyományok mozgósító ereje.
A magyarosságok szociológiailag is vizsgálhatók.
Ilyen kutatást végez Kapitány Ágnes és Kapitány Gábor. A történeti magyarázatokat és akadékoskodásokat mellőzve magáért beszél, hogy a magyarok maguk mit gondolnak magyarosnak. Az ételek közül például a gulyást, halászlét, töltött káposztát; az italok közül a bort, pálinkát és messze lemaradva a sört. Magyaros tájnak a Hortobágyot, a Tokaj-Hegyalját, az Alföldet, illetve a „hármashalmot” (Mátra—Fátra—Tátra). A magyar vizek hármassága természetesen a Duna, Tisza, Balaton; a magyar fák: akácfa, tölgyfa, almafa, diófa, de nem messze ott áll a sorban a szomorúfűz is; magyarnak tekintett állat: a ló, a szürke szarvasmarha, a puli… Ha egy másik kutatásban is tallózunk, akkor a magyar zene: Liszt, Bartók, Kodály; a magyar átok: testvérviszály, széthúzás, pesszimizmus; a magyar mitológia: Hunor, Magor, csodaszarvas, turul, rovásírás, Szent Korona… És felbukkan magyaros sajátosságként: a vendégszeretet.
Mit gondol a magyar ember a magyar nyelvről? Azt, hogy ez a legsajátabban magyar, benne persze az írás, helyesírás. Ennek alapján választottuk ki a magyar nyelv szimbólumának az ly-t és az ő betűt. De azt is gondolja, hogy kicsi, elszigetelt, megtanulhatatlan nyelv, viszont nagyon gazdag a szókészlete. Tudományosan persze valamennyit helyre kellene tenni, de most nem ez a feladatom. Most csak az a kérdés, hogy mit gondol a magyar ember. Ezt gondolja, és kész.
Karácsony Sándor ezt is írta:
A magyar nyelvet önmagából kell megismernünk, lelkiismeretesen leírnunk, és törvényszerűségeit kodifikálnunk. Rövidebben fogalmazva: itt az ideje megírnunk az első magyar grammatikát, mert rendszeres magyar grammatikánk a mai napig nincsen.
Azt szoktam mondani, hogy van egy másik, nem látható magyar nyelvtan is. S ennek feltárása leginkább az antropológiai nyelvészet (etnolingvisztika) eszközeivel, nem pedig meglévő elméletek szolgai követésével végezhető el.
Borítókép: Illusztráció (Fotó: Pixabay)
Balázs Géza – www.magyarnemzet.hu
