Óbudán évtizedek óta zajlik egy csata. A fejlődés és a fejlesztés csatája az ódon terepen. Az a tét, hogy Krúdy hangulatos és roskatag Óbudája hogyan tüntethető el úgy, hogy meg is maradjon.
A paradoxont a pártállam felvágós korszakában úgy vélték megoldani, hogy elkezdték lerombolni a földszintes várost, és ennek brutális ellentéteként széltében-hosszában, és főleg fölfelé terpeszkedő embersiló telepeket emeltek. Az építészeti agresszió szörnyűségét teljes mivoltában akkor élvezhetjük, amikor az Árpád-híd ívének magaslatáról Buda felé ereszkedve elborzadunk a panelóriásokon, melyek odatolakodtak a budai hegyek panorámája elé.
A rossz lelkiismeret aztán megkegyelmezett néhány ódon utcának, kisvendéglőnek, a rezervátumképzés olykor kétes filozófiája szerint. De ennek köszönhető, hogy a budai hídfő két oldalán elandalodhatunk a régi Óbuda hangulatában, ott maradt a Fő-tér együttese, a régi városházával, a Zichy-kastéllyal, odébb a Varga Imre-galériával. A másik oldalon pedig ott van Krúdy halhatatlan Kéhli-vendéglője, vagy egy régi szép épületben gazdag kulturális nyüzsgést teremtő Óbudai Társaskör.
A koncepcióváltás régóta zajlik, szép eredményekkel és ellentmondásos elmaradásokkal, mintha a polgármesteri hivatalban két nézet ütközne folyamatosan, és hol az egyik erősebb, hol a másik. Azonban szemmel láthatóan létezik egy közös nevező, és ez a legfontosabb: a kedvesen falusias, még meghitt dohszagát is hitelesen őrző Újlaki-templomtól kifelé a Bécsi úton az amfiteátrumig modernizálva, mai funkcióba állítva, ott az új Óbuda modellje, a közmegegyezés szerint alapvetően földszintesre fogva a földszintesnek született régi városrészt. Üzleti, bevásárló, szórakoztató, vendéglőkkel megrakott negyedként, melynek saját hangulata van.
Az ellentétekre jellemző, hogy egy elhanyagolt, dágványos telek, a járdán terpeszkedő ecetfadzsungel, és egy „Ajtó-, ablakjavítás és -készítés” cégtáblával ellátott omladozó viskó között áll egy rendkívül igényesen rendbe hozott, de semmi különöset nem ígérő, ugyancsak földszintes épület. Ám valószínűleg Európa legérdekesebb és legszínvonalasabb éttermei között a helye. Pár hónapos a multifunkcionális komplexum, ötletgazdag belsőépítészeti telitalálat. A régimódi, hatalmas kapuboltozaton túl (keleti szőnyegeken járunk már itt is) a jókora udvart üvegtetős átriummá alakították, de ez cabrióként működik, vagyis a tető nyitható. Egyik fele a belső étterem kerti része (csakhogy ebben a kertben télen is lehet enni, üldögélni), másik fele bőrfotelos kávézó és bár. Van itt egy hatalmas üveglappal fedett ókút, melybe csillárt eresztettek le, és este csillárfényben mutatja a régmúlt mohás mélységeit.
Minden ebből az átriumból nyílik, akárcsak az antik római villákban, ahonnét ez a zseniális építészeti találmány származik. A belső étterem, látványkonyhával és perzsaszőnyegekkel. A kávéház. A mélybesüllyesztett „kis Moulin Rouge”, antidiszkós régi típusú mulató, páholyokkal, revüműsoroknak, koncerteknek. Egy még csak szeptemberben nyitó 220 éves jókora pinceétterem, majdan rusztikus ételekkel. Nagy padlástérben kialakított kulturális fórum. Az utcáról is megközelíthető Puskás Pub, relikviákkal díszített pompás kocsma, még a padló is focilabdát idéz, egyszerűen bőrből van. Remek érzés járni rajta, nagyon elfogadnám a lakásomban is. Egyébként az egészet – a toalettektől a tányérokig, a bútoroktól a nemes faanyagokig – a meg nem alkuvó, hibátlan igényesség és jó ízlés jellemzi.
A konyha alapvetően olasz, de a fúziós filozófia értelmében más mediterrán és keleti konyhák ízvilágából is merít. Jó példa erre a ház egyik specialitása, az enyhén csípős, kókuszos, zöldcitromos csirkeragú leves: valóban páratlan. Vagy a wokban sült gyömbéres királyrák, vízi algával, wasabi chutney-val és soba tésztával. A vastag, de mégis vajpuha steak lehetett volna intenzívebb pácolású, de egyenlített a rápakolt konyakos, szarvasgomba-olajos libamáj, francia rakottburgonyával. A Symbol-tortaegyvelegnek a hazai sémából kiemelkedő példányait nem tudtuk rangsorolni, olyan jók. A komplexumnak hatalmas jövőt jósolok.
fn.hu, Görgey Gábor
