Magyar Nemzet szombati magazinjának egyik legérdekesebb sorozatát közöljük le folytatásokban, melyben a remek Ludwig Emil megmutatja nekünk a rejtőzködő Magyarország eldugott kincseit, melyek mellett sokszor figyelmetlenül elhaladunk a mindennapi rohanó életünk során. Vigyázzunk ezekre a páratlan kincsekre, hiszen ezek a kincsek alappillérei szeretett Hazánknak.
Az 1990-es évek végéig megjelent műemlékjegyzékek mindössze annyit írnak a Somogy megyei Lengyeltóti római katolikus plébániatemplomáról, hogy „korábbi templom felhasználásával épült eklektikus stílusban 1882-ben”. A hivatalosan is csak műemlék jellegűnek nyilvánított épület renoválásához 1989-ben fogott hozzá az egyházközség, ám hamarosan kiderült, hogy az újkori falak egy sokkal régebbi templom maradványait rejtik. Az 1996-ig tartó régészeti kutatás és helyreállítás folyamán kibontakozott, majd tudományosan rekonstruált XII. századi templom roppant értékes példával gazdagítja román kori építészetünk eddigi ismereteit.
A Balaton partjától az ősi megyeközponton, Somogyváron át a Délvidékre vezető – már az ókorban is fontos szerepet játszó – hadi út mentén kisebb magaslaton keletkezett település, Tóti neve a régi magyar szóhasználatban a délszlávokra is vonatkozó népnévre utal; az Árpád-korban a déli szomszédunkban élő szlavónokat – tótokat – is telepítettek a királyi vármegyébe.
Az 1116 és 1121 között oklevélben is felbukkanó község neve nem szerepel az 1332–37 között országosan összeírt plébániák sorában, holott a napvilágra került templom minden jel szerint az 1100-as években épült. Ennek az lehet a magyarázata, hogy a különös alaprajzú, nyugati toronypárral és hármas szentélyfejjel megépített templom valamely szerzetesrendünk egyháza volt. A korai időpont miatt legvalószínűbb a bencés, esetleg egy keresztes lovagrend, ám erről egyelőre hallgatnak a forrásaink. Az épület azonban rendkívül beszédes. Téglából készült, míves kivitelben, a falakon finom rajzolatú díszpárkányok futnak körbe a Dunántúlon másutt is látható cikcakk és farkasfogas mintázattal. A nyolc és fél méter hosszú és ugyanolyan széles, kissé szabálytalan négyszögű hajó keleti oldalához csatlakozik a két kisebb, köríves mellékapszis, középen a nagyobb méretű, nyújtott patkóívű főszentély. A középkori liturgiában a Szentháromságot jelképező három apszison kívül a délen és északon, illetve a diadalív mellett az egyenes falakba mélyedő, összesen 18 ülőfülke is a rendi közösség korabeli jelenlétéről tanúskodik, s nem falusi hívek gyülekezetéről.
A templom tatárjárás utáni történetéről éppúgy keveset tudunk, mint a török idők alatti hányattatásairól. Az 1241–42-ben súlyosan megrongálódott – nagyrészt összeomlott – épületet újjáépítették, a kutatórégész szavaival „a helyreállítást a XII. századi templom építőmestereinél jóval gyengébben képzett kőművesek végezték”, ami azért elgondolkodtató, mert abban a korban még nem beszélhetünk „szocialista szakemberképzésről”. Egy 1426. évi adat már plébániaként említi, 1660-tól pedig a szigligeti vár tartozéka a lengyeltóti templom, kegyurai a Tóti Lengyel család tagjai. A plébánián 1702-től vezetett Historia Domus szerint védőszentje „emberemlékezet óta” az idősebb Szent Jakab apostol, akinek kiterjedt középkori kultuszával már sok helyütt találkoztunk a Dunántúlon.
Az 1752-ben Lengyel Gáspár által megújított templomot az újabb kegyurak, a Zichy grófok nagyobbították meg a jókora, kereszt irányú hajóval 1882-ben, és végül e kései klasszicista stílusú épületből bontakozott ki a magyar millecentenárium esztendejére ez a nyolc évszázados, különleges értékű építészeti emlékünk.
A Balaton partjától az ősi megyeközponton, Somogyváron át a Délvidékre vezető – már az ókorban is fontos szerepet játszó – hadi út mentén kisebb magaslaton keletkezett település, Tóti neve a régi magyar szóhasználatban a délszlávokra is vonatkozó népnévre utal; az Árpád-korban a déli szomszédunkban élő szlavónokat – tótokat – is telepítettek a királyi vármegyébe.
Az 1116 és 1121 között oklevélben is felbukkanó község neve nem szerepel az 1332–37 között országosan összeírt plébániák sorában, holott a napvilágra került templom minden jel szerint az 1100-as években épült. Ennek az lehet a magyarázata, hogy a különös alaprajzú, nyugati toronypárral és hármas szentélyfejjel megépített templom valamely szerzetesrendünk egyháza volt. A korai időpont miatt legvalószínűbb a bencés, esetleg egy keresztes lovagrend, ám erről egyelőre hallgatnak a forrásaink. Az épület azonban rendkívül beszédes. Téglából készült, míves kivitelben, a falakon finom rajzolatú díszpárkányok futnak körbe a Dunántúlon másutt is látható cikcakk és farkasfogas mintázattal. A nyolc és fél méter hosszú és ugyanolyan széles, kissé szabálytalan négyszögű hajó keleti oldalához csatlakozik a két kisebb, köríves mellékapszis, középen a nagyobb méretű, nyújtott patkóívű főszentély. A középkori liturgiában a Szentháromságot jelképező három apszison kívül a délen és északon, illetve a diadalív mellett az egyenes falakba mélyedő, összesen 18 ülőfülke is a rendi közösség korabeli jelenlétéről tanúskodik, s nem falusi hívek gyülekezetéről.
A templom tatárjárás utáni történetéről éppúgy keveset tudunk, mint a török idők alatti hányattatásairól. Az 1241–42-ben súlyosan megrongálódott – nagyrészt összeomlott – épületet újjáépítették, a kutatórégész szavaival „a helyreállítást a XII. századi templom építőmestereinél jóval gyengébben képzett kőművesek végezték”, ami azért elgondolkodtató, mert abban a korban még nem beszélhetünk „szocialista szakemberképzésről”. Egy 1426. évi adat már plébániaként említi, 1660-tól pedig a szigligeti vár tartozéka a lengyeltóti templom, kegyurai a Tóti Lengyel család tagjai. A plébánián 1702-től vezetett Historia Domus szerint védőszentje „emberemlékezet óta” az idősebb Szent Jakab apostol, akinek kiterjedt középkori kultuszával már sok helyütt találkoztunk a Dunántúlon.
Az 1752-ben Lengyel Gáspár által megújított templomot az újabb kegyurak, a Zichy grófok nagyobbították meg a jókora, kereszt irányú hajóval 1882-ben, és végül e kései klasszicista stílusú épületből bontakozott ki a magyar millecentenárium esztendejére ez a nyolc évszázados, különleges értékű építészeti emlékünk.
Ludwid Emil.hu
