Móser Zoltán fantasztikus cikksorozata a régmúlt idők, az elfelejtett Magyarország kincseit mutatja meg nekünk ebben a párját ritkító sorozatban, mely a Magyar Nemzet hétvégi magazinjának volt elengedhetetlen tartozéka. Utazzon velünk, ismerjük meg együtt Magyarországot egy kicsit másképpen.
Ha jól emlékszem, így kezdi Orbán Balázs a faluról és annak templomáról szóló szép leírását. Nekem pedig a Sixtus-kápolna jut eszembe, mert számomra ugyanolyan élmény volt a gelencei templomban eltöltött nap, mint amilyen a Vatikánban ért. Sőt több volt, mint egyszerű élmény, hisz nem lehet véletlen, hogy kétszeri látogatás után összeállt az a képeskönyv, amely csaknem huszonöt éve kiadásra vár.
Az előszóban hosszabban szólok a templomról, az élményeimről. Itt a sok ok közül csak egyet említek meg. A gelencei templom a szó szoros értelmében valóban összetett mű: minden kor és stílus hozzátette a magáét, miközben az előzőt nem bontotta le. De összetettségében is olyan harmóniát áraszt, amilyenre magyar földön kevés példát tudnék idézni. Először véletlenül jártam itt, másodszor László Gyula kérésére, akinek Gelence szintén igen nagy élményt jelentett. A Szent László-legenda falképsorozat titkainak és üzenetének megfejtésével már 1943-ban foglalkozott.
A templomot Szent Imre tiszteletére szentelték, de a legtöbben a Szent László-legenda falképciklus miatt keresik fel. Szent László köztudottan a legnépszerűbb magyar szent. A név szláv eredetű: a Vladiszláv név anynyit jelentett: hatalom, dicsőség. Nálunk kétségkívül Szent László királyunk tisztelete terjesztette el, aki a szláv nevet bizonyára lengyel édesanyjától, Richezától kapta. Az Érdy-kódex névtelen szerzőjétől ezt a szófejtést kapjuk: „a doktoroknak magyarázatjok szerént László, Ladislaus hárommá hasasztván, azaz »laus«, »dacio«, »populus« – »dicséret«, »adás«, »nép« –, kiket egyberakogatván ennyit tészen: »népnek Istentől adatott dicséret«. Íme, mily drágalátos nevet érdemlett vala Úristentől, kit ez bódog ember, míg éle, bizonyával megbizonyíta, hogy az anyaszentegyházban Úristennek dicséreti lén, de még holta után is mindörökké.”
A középkorban László a kardcsiszárok védőszentje is volt, de gyakran választották patrónusuknak ispotályok, ispotálykápolnák is. Szent László nevét és tetteit, a vele kapcsolatos csodás eseményeket megőrizte számos középkori kódex és krónika.
Egyszer meghívtak egy erdélyi kongresszusra, amelynek egyik eseménye egy gelencei kirándulás volt. Itt arra kértek, hogy beszéljek a Szent László-legendákról. Vittem diákat, nagyméretű vetítőt, csak arra nem számítottam, hogy épp áram nem lesz és mindent elárasztó fény. Semmit nem kellett volna vinnem, csak egy hosszú botot, és mint képmutogató mindent megmutathattam volna, mint ahogy ez bot nélkül meg is történt. Úgy éreztem magam, mint egy korabeli pap, aki prédikációjába vonta az ott látottakat, mert ő is, a freskók is tanítani akartak. Hogy mire? – tettem fel a kérdést, de a válasszal elakadtam, mert felfedeztem a padok között a falu plébánosát is, és én az írott legenda befejező mondatának megfelelően azt akartam kiemelni – meggyőződésem, hogy a történetnek ez a legerősebb, még kibontatlan szála –, „lám, milyenek a nők”. De egy pillanat alatt rájöttem, hogy ezt nem itt kell elmondani, ezért másképpen fejeztem be mondandómat. Persze ha eszembe jutott volna Babits szépséges vallomása, akkor csak annyit kellett volna mondanom az ott lévőkre és a freskón megfestett szentekre – de hát azok is ott lévők! – gondolva: „ilyen szentek vagyunk mi”. Azóta elég sok előadást tartottam Szent Lászlóról. Befejezésként mindig Janus Pannonius híres versének egy alig ismert fordításából idézek egy strófát. Búcsú Váradtól című versét számosan lefordították. Ezek közül az egyik legszebb a Nagy Lászlóé: „Áldjon ég, ti aranyszobor királyok… / Vérted szép aranyából pirkadt fenség, / bátor szent lovasunk, te harci bárdos, / márványoszlopú sírját kinek egykor / a nektár veríték verte ki fénylőn, / légy te úti vezérünk, segíts minket!” Igen, kérem mindig, így most is, hogy segítsen minket, hisz ránk fér.
