Móser Zoltán fantasztikus cikksorozata a régmúlt idők, az elfelejtett Magyarország kincseit mutatja meg nekünk ebben a párját ritkító sorozatban, mely a Magyar Nemzet hétvégi magazinjának volt elengedhetetlen tartozéka. Utazzon velünk, ismerjük meg együtt Magyarországot.
Elöl mondandó szavaink tán hátul lesznek, a hátul mondandók előre kerülhetnek” – mondja az egyik csuvas áldozati ének, s így vagyok most én is: vajon e kép magyarázatával kezdjem-e, vagy K. Csilléri Klára tanulmányával, esetleg Bálint Sándoréval? Annak idején azért fényképeztem le a volt, most újra ferences kolostorban található széket, mert Bálint Sándor ajánlotta, ha már ott vagyunk, ezt se hagyjam ki. Betettem egy tasakba a negatívot, ráírtam, hogy gótikus szék (Szeged), és arra gondoltam, ha majd egyszer összeáll egy kis könyvecském a gótikáról, abban biztosan helye lesz. Ez a gótikus jellegű szék az alsóvárosi kolostorban valóban ereklyeként maradt ránk, „amely nyilvánvalóan már a polgári lakáskultúra intimebb, individuálisabb igényét, kényelemszeretetét tükrözi a kor egykorú, tömörebb szerzetesi kóruspadjaival, stallumaival vagy akár népünk padjaival szemben”.
A minap, amikor egy gyűjteményes kötetet nézegettem, megakadt a szemem A szék megjelenése a középkori közrendű hajlékokban című tanulmányon. Mivel a szerző elég sok illusztrációt közöl, érdekelt, hogy ha szerepel, vajon hol és mikor jelenik meg ez a szegedi szék. Mivel a tanulmány igen távoli előzményekkel kezdődik – az első ábra Kr. e. 5500 körüli kőemlék –, az „én székemre” szinte a legvégén akadtam rá. Az aláírás szerint Marchiai Szent Jakab karosszéke volt 1450 körül. Életrajzából megtudtam, hogy a szent 1394-ben született a Marche tartományban fekvő Monteprandone faluban, s a Domenico (Domonkos) nevet kapta a keresztségben. Kisgyermekként előbb egy pap rokona tanította, „majd Ascoliban, az ottani ferences kolostor iskolájában tanult tovább. 1404 táján Perugiában folytatott orvosi és jogi tanulmányokat, majd egy nemes úr jegyzője lett. 1416-ban belépett a ferences rendhez, szigorú penitenciákat rótt magára, s éjjelente csak három órát aludt. Ekkor vette fel a Jacopo (Jakab) nevet.” Fiesoléban a kor neves szónokánál, Sienai (Szt.) Bernardino keze alatt tanult, és huszonkilenc évesen szentelték pappá. „A hagyomány szerint ezután negyven éven át prédikált, nemegyszer hatalmas tömeg előtt. Megszakításokkal tizenkét évet töltött külföldön, német, cseh és lengyel területen, sőt háromszor is járt Magyarországon.” (Utolsó három évét Nápolyban töltötte, 1476-ban halt meg.)
Sokszor kézbe veszem és idézem R. Barthes fotózásról szóló könyvét. Tanulságos, ahogyan kezdődik: „Egyszer régen a kezembe került Napóleon legfiatalabb öccsének, Jerome-nak egy fényképe (1852). Döbbenten mondtam magamban – s döbbenetem azóta sem csökkent: ezek a szemek, amelyeket most látok, még látták a császárt.” Nekem is valami hasonló jut eszembe erről a képről: ez a becses relikvia, ez a szék „látta” Marchiai Szent Jakabot. Vagy ha nem látta, akkor is máig megőrizte számunkra a szent emlékét.
Móser Zoltán, mno.hu
